Újból szabadnap, és most egymás után csak úgy 5 nap. Örvendek is neki, de… mindig itt van ez a DE.  Miért nem akkor adják ki az embernek a szabadnapot, amikor éppen szüksége van rá? Amikor a főnök azt mondja, tovább kell maradni akkor ugye tovább is maradunk, vagyis amikor a munkaadónak van, szüksége rám akkor én ott vagyok, és szó nélkül teszem a dolgom. Amikor azonban nekem van szükségem azokra a szabadnapokra, amik jogosan járnak is nekem akkor a legtöbbször, majd ő mondja meg, hogy mikor is adja ki. No, ez nem éppen jogos. Na de elé veszem a másik mottómat, a probléma akkor az enyém, ha meg is tudom oldani. Ha nem akkor az mér nem az én problémám. Vagyis amíg úgy döntök, hogy itt maradok, addig elfogadom, hogy ezek a lehetőségek. Közben pedig azon agyalok, hogy mi a következő lépés. Egy gondolat, mindig egy másikat hoz magával, olyan ez, mint egy gyöngysor, vagy lánc, láncszemekkel, amik egymást követik. Az jutott ma megint eszemben, hogy az én legnagyobb ellenségem én magam vagyok.

Hogy is van ez?

Elgondolom, hogy mit kellene, tegyek, aztán, jön az a kedves és huncut lustaságom és csak annyit mond…még csak öt perc és máris minden csúszik a kukába. Már hetek óta azt mondogatom, hogy el kellene, kezdjem újból a szaladást. Jó dolog ám a szaladás. Nekem olyan, mint egy meditáció, de… és jönnek a kifogások. Vagy az, hogy nagyon meleg van, vagy esik az eső, vagy hideg van, vagy nagyon fáradt vagyok, vagy álmos, vagy nem is tudom. Mi van velem? Mintha két egyéniség harcolna bennem.

Az egyik, amelyik mindig célokat gyárt és biztat, és aktív, gyerünk ezt is meg kell csinálni, azt is meg amazt is, a másik, amelyik lusta dög és kényelmes és mindig kibújna a feladat alól. Pedig tudom, hogy szaladás után mindig jól, jobban érzem magam, és jó volna fogyni is, nem érted vagy valaki másért, hanem önmagamért, mert jó érzés mondjuk 5-10 kilóval kevesebb lenni. A lábaim is jobban bírnák az állást a munkában. Jó a mozgás, jó az aktivitás, de akkor jön a másik énem és azt mondja, csak egy kicsit feküdj le, olyan jó érzés semmit se tenni, csak úgy lenni.

Hát kell nekem más ellenség?