Ma arról beszélgettem a szobatársnőmmel, hogy milyen érzés majdnem 50 lenni. Igaz ő még fiatalabb, de én lassan annyi leszek. Hogyan kezdődött az egész?

Ott ültünk a strandon, minden úgy tűnt, hogy tökéletes. Rena beszélgetett, nem mindig követem, amit mond, sokat beszél, és keveset mond típus. Ő, aki mindenkit kritizál, akinek mindenkire van egy jelzője, de nem is mondom tovább. Ő csak ilyen. 38 éves és annak is látszik, hiába próbál fiatalabbnak mutatni. Igaz, hogy egész életében csak az volt a dolga, hogy önmagára vigyázzon, és magáért aggódjon.  Ne érts félre, tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy gyereke legyen, de néha azt gondolom, hogy aki nem nevelt fel legalább egy gyereket, az nem is tudja, mik az élet igazi kihívásai, lehet az jó és rossz egyszerre. Amikor megszületett a gyerekem, sokáig azt is elfelejtettem, hogy én vagyok. Utána is én már csak a második, majd a harmadik helyre kerültem, vagy még hátrább. Minden gondolatom körülöttük forogtak és mai nap is úgy van. Csak egy baj van, ami nem is baj, csak… a gyerekeim felnőttek és már nincs úgy szükségük rám. Most, hogy magammal tudok többet törődni kezdtem el úgy érezni, hogy hiányzik az ölelés, a simogatás, az, hogy valakinek szüksége legyen rám, hogy valakit szerethetek. Szeretem én őket most is, de már nem ölelhetem át őket, amikor csak akarom, nem vehetem őket ölbe. Na de térjünk vissza Renához, aki 38 éves, szőke és, hát igen szerintem butácska. De az a fajta buta, aki mindent jobban tud másnál. Ja és nála csak a fiatalabb fiúk jöhetnek partnerként szóba. Igaz, hogy nincsen nála sem nagy gyúródás, de ha volna is az is minimum 7 évvel fiatalabb kell, legyen. Ezek az ő szavai, én nem ragaszkodnék ennyire, nálam inkább az idősebbek voltak eddig a menők, de mára már semmiben nem válogatok. Szóval ott vagyunk a strandon és szóba jön a bátya, aki nagy link és most jelenleg megint nőtlen. Kérdem tőle hány éves a báty.

• 42.
• No, akkor pont nekem való. – én csak egy hülye viccnek szántam, de ő rám nézett nagy gúnyosan és nagyon hangosan az arcomba vágta.
• Nehogy már a bátyám egy 50 éves vénasszonnyal kezdjen ki!

Köpni, nyelni nem tudtam ekkora parasztság láttán. Mi tagadás jól mellbe vert ezzel a kifejezéssel, utána még napokig azon gondolkodtam.- én már vénasszony lennék? Pedig én még olyan fiatalnak érzem magam. Szóval így állunk.

Hosszú párbeszédbe kezdett az énem az egómmal.

• Ezek szerint már leírhatod magam
• Dehogy írom, hiszen most érzem magam a legjobb formába
• De már 50 éves vagy, kinek kellenél?
• Bárkinek, csak egy kicsit össze kell, szedjem magam. Nem is, hiszen jól vagyok én így, na, jó egy pár kilót jó volna lefogyni.
• Minek akinek jó vagy annak nem kellene a kilók számítsanak. Amúgy szerintem két féle ember jöhet szóba.
• Éspedig?
• Az, aki fiatalabb, az biztonságot keres nálad, anyuka fiacskája és te majd dédelgeted.
• Szó se lehet róla, a férfi legyen férfi, nem kisfiú és nem mamlaszka.
• Aki meg idősebb nálad az arra gondol, hogy majd te fogod ápolni.
• Ha csak ez a két lehetőség van, akkor inkább kihagyom

Szóval így biztatgatom magam, de az tény, hogy az idő az nagyon rohan. Néha arra gondolok, hogy itt vagyok valahol a feleúton túl és még mindig nem tudom, mi az én feladatom ebben az életben.

Mi lenne, ha tanantológiával foglalkoznék? Elképzeltem, hogy haldokló emberekkel foglalkozom és figyelem, hogyan történik meg a halál. Összetörünk, vagy megerősödünk egy ilyen munkától? Mindenesetre kipróbálnám, de természetesen csak munka szerepében. A halállal találkozni mindenképpen nagyon nagy feladat, de ha a haldokló még kedves is a számunkra az csak megnehezitti a hozzáállásunkat. De ugyanakkor, ha szinte naponta része az életünknek valamilyen formában, talán elfelejtünk félni, megváltozik a hozzá való viszonyunk.