Kormos városban lakom. Azért hívom így… mert az. Ahányszor anya kiterítette a fehér ruhákat a blokk (panellakás) elé száradni, azok egyre szürkébben kerülnek vissza. Utálom a fehér ruhát, mégis erőszakkal rám adnak egy-egy darabot. Így, aztán ahogy csak tehetem, hamar össze is kenem. Nem mintha nehéz dolgom lenne, mert mindenütt ez a dög korom. Csak, hozzá kell súroljam magam az üzlet vitrinjéhez ( kirakat ablaka) és máris szürkébe, sőt feketébe játszom.
Megyünk valahová. Utálok Anyával valahová menni. Amikor kérdem hová megyünk, mindig azt mondja „Valahová”. Így aztán már meg sem kérdem, mert tudom. Valahová.
- Gyere, fésüljelek meg.- szól rám idegesen.
- Már megint? Mér kell mindig engem tépjél?
- Azért mert örökké olyan kócos vagy.
Ott állok előtte, és ő tépi a hajam. Amikor kicsit jobban meghúzza, nyávogok akár egy macska.
-Olyan maszatos vagy mindig, mi lesz belőled te gyermek? – aztán legyint egyet és veszi a szvetterét. Én meg beletúrok rövidre vágott hajamba és azért is, jól összeborzolom.
- Anya! Lyuk van a cipőmön. Vegyél másikat!
- Nem, nem veszek! Járj abba, ha nem tudsz rá vigyázni, most vettem, nemrég.
Hallom a hangján, hogy nagyon ideges. Most mindjárt el kezd velem kárpálódni. Ilyenkor automatikusan kikapcsol a fülem. Nem hallom már a jól ismert szöveget. Csak a hangokat hallom, de azt is, mint valami távoli morajlást. Autóimmun védekezés. Így mondanám most, de akkor csak annyit gondoltam – vigyázat kikapcsolni!
Befelé vigyorgok. Azért is úgy lesz, ahogy én akarom.
Anya közben megfogja a kezem és rángat maga után. Nem szeretem. Az egész feszültség, idegesség, ami benne van átszáll rám. Kitépem a kezem a kezéből.
- Hagyjál mán, tudok én egyedül menni!
- Jó, de ne maradj le. Még el talál vinni valaki!
Erre már kiül a vigyor a képemre. „ ugyan már, ki akarna engem elvinni?” – gondolom magamba – hiszen én senkinek se kellek. Koszos vagyok, mindig maszatos, borzos a hajam, szakadt a cipőm, néha a ruhám is, amikor egy-egy verekedés után megyek hazafelé. Engem a napköziben mindenki Vadócnak hív. Senki sem barátkozik velem, de ezt én nem is bánom. Kezdtem már megszokni a magam kis világát.
Hozzám került egy pálca. A dolgok csak úgy hozzám kerülnek. Anya azt mondja – Igen, mert mindig mindent felveszel a földről.
Nem lopok, az bűn, de ha a földön van, akkor azt fel szabad venncvi. Akár a múltkoriban. Ment előttünk egy néni babakocsival. A babakocsi csomagtartója agyon volt tömve mindenféle cuccal. Félig kilógott belőle egy nagyobbacska gumijáték. A kék és piros szín annyira rikított rajta, hogy oda vonzotta a tekintetem. Majdnem kiesett a csomagtartóból. Hiába néztem mereven, hiába próbáltam hipnotizálni, ahogy Kir tanított, nem akart mozdulni. Egy lépést tettem feléje, és mint aki elveszti egyensúlyát rádőltem a nénire, közben a csomagot is meglöktem.
A néni, amikor meglátott engem, a koszos kisgyereket, utálattal a szemében húzódott arrább.
- Nézz a lábad elé kis taknyos, nézze meg az ember!- és szaporábban kezdte szedni a lábát. Ahogy egyet lökött a babakocsin, kiesett a gumijáték. Ez pont a fagyis bódé előtt történt.
Én szétnéztem, de senki se nézett, se rám, sem a földön fekvő gumijátékra. A néni, a babakocsival pedig egyre távolodott. Tudtam, hogy utána kellett volna szaladjak, de nem akartam. Azért sem. Rossz néni volt. Inkább megnéztem magamnak a játékot. Egy nagy, kb. 2 arasz, két lábon álló malac volt, kék nadrágban, sárga ingben, elől a két kezében (lábában) fogott egy piros színű harmonikát. Inkább fura volt, mint szép, de nekem tetszett.
- Anya, Anya nézd! – megrándítottam a karját, hogy felhívjam a figyelmét magamra. Rám nézett, majd a játékra.
- Hát ez a gyerek egy tünemény, mindig talál az úton valamit – ezt egy kicsit a mellette álló vénasszonynak mondta, majd meglökte a karom mintegy bátorítólag – vedd fel kicsim. Talált dolgot fel szabad venni.
Így lett az enyém az a csúnya malac, amelyik harmonikát tartott az elülső lábaiban (kezében).
Érdekes módon, de vigyáztam rá. Amikor már, ahogy mondani szokták, felnőttem, habár ezt néha még ma is kétlem, odaadtam egy maszatos kisgyereknek, aki egy kicsit régi önmagamra emlékeztetett.
De térjünk vissza a történetemhez. Hozzám került egy pálca. Ezt már másodszor említem meg, éspedig azért, mert aznap ez a pálca okozta a legnagyobb galibát.
Ahogy felértünk a Paszarellára, kezemben a pálcával végigzongoráztam a híd összes korlátrúdján, addig, addig, míg sikerült Anyát jól felbosszantani.
- Ha nem hagyod abba, bevetlek a Kükülőbe. Dobd el azt a pálcát! Muszáj neked mindig az idegeimmel játszani?
Úgy tettem, mintha eldobtam volna, de csak a hátam mögé rejtettem. Anyának igenis idegei voltak, és azzal nem volt ajánlatos játszani. Ha Anya felidegesedett, akkor abból egy nagy verés származott, ami az én hátamon csattogott. Éreztem a hangján, hogy most jobb lesz, ha nem húzom tovább a kötelet.
Nem szeretem Anyát, ő sem szeret engem. Én vagyok a kolonc a nyakán. Ezek az ő szavai. Én meg azért haragszom rá, mert elüldözte mellőlem Apát. Pedig jobban tette volna, ha odaad neki. Úgyis mindig azt mondja, -olyan vagy, mint Apád.
Apával biztosan jól kijönnék. Barátok lennénk, és megbeszélhetnénk minden problémát. Például azt is, hogyan verjem meg azt a kis szeplőst az napköziben, aki minden szünetben belém köt, és próbálja felhívni a többiek figyelmét rám. Már egészen belemélyültem bosszúálló tervemben, amikor a cukros bácsihoz értünk.
-Anya, vegyél nekem cukros almát!
Anya megfogta a kezem és elrángatott onnan.
-Nem veszek, nincs pénzem!
Tudtam, hogy van pénze, hiszen vásárolni mentünk a piacra. El kezdtem hisztizni, siránkozó hangon és jó hangosan, hogy mindenki hallja.
-Anya légyszi vegyél nekem cukros almát, légyszi, légyszi – és itt már zokogásba fulltam.
Nagyon tudtam sírni, zokogni, közben pirosra dörzsöltem a szemem, hogy úgy tűnjön, kisírtam a két szemem. De aznap Anya nem vett nekem cukros almát. Én meg csak üvöltöttem. Anya kompromisszumot kötött velem. Cukros almát nem vett ugyan, de vett vattacukrot. Belenyugodva a változhatatlanba eszegettem a vattacukrot, közben a másik kezemmel lóbáltam a pálcát. Ahogy ment el mellettem az úton egy középkorú nő, véletlenül a pálcámmal megakasztottam a harisnyáját. Azt hittem, ott menten elájul. Felém fordult, és akkora nyaklevest adott, hogy ha nem vigyázok, a cukros vattát pálcástól nyelem le.
- Maga nem látja mit művel a gyereke? Nézze meg, hogy összeszakította a harisnyámat?- üvöltötte a nő, ki volt akadva a képéből.
Anya meg csak hallgatott, mert ő nem mert soha senkivel szembe szállni. Gyáván összehúzta magát. – Nem baj.- gondoltam magamban- csak nőjek fel, aztán majd fogom tudni, mit mondjak az ilyen undokságoknak. – csak lennék már felnőtt. Sóhajtottam magamban.
Attól a perctől Anya el nem engedte a kezem. Már vásárolni se nagyon volt kedve. De én mondom, nincsenek véletlenek. A vattacukor nem akart elfogyni. Már annyira untam fogni a kezembe, én nem vattacukrot kértem, hanem cukros almát. Amikor Anyával felszálltunk a buszra, azon gondolkoztam, lassan leejtem a földre, úgyis annyian vannak a buszon, hogy senki nem veszi észre. Tudtam én néha, ha akartam, láthatatlan lenni. Akkor azonban megláttam, két székkel arrább az én barátnémat, akinek a harisnyáját megdolgoztam. Úgy ült a székén, mint aki nyársat nyelt, nekem pedig eszembe jutott, hogy még mindig zúg a fülem, a nyaklevestől, amit tőle kaptam. Óvatosan arrébb léptem, addig, amíg a háta mögé nem értem. Szép tavaszi kabát volt rajta. Világos kék színű, nekem is tetszett.
A kisördög akkor, megfogta a kezem, és a vattacukrot rákentem a kabátjára, úgy, hogy észre sem vette.
Amikor dolgomat elvégeztem, visszahúzódtam, nehogy megint nyaklevest kapjak.
Elégedett vigyor ült ki arcomra, szememben pedig a győzelem tűzze égett. Ahogy kinéztem az ablakon, az ablak üvege visszatükrözte szememnek huncutkodó kékségét. Olyan elégedett voltam magammal. Én voltam a bosszú angyala. Vagy ördöge?