Ültem a parkban és néztem magam előtt a járdát, arra koncentrálva, hogy semmire se koncentráljak. Néha jó úgy lazítani, hogy semmi ne jusson az eszünkbe. Csak hagyni, hogy teljenek a percek. A nap a szemembe sütött, de hagytam, hadd süssön. Behunyt szemmel elképzeltem, ahogy a fény teljesen beborítja a testemet. A testemet, a lelkemet, mindent. Csodálatos nyugalom vett körül. Béke és csend volt bennem. De csak egy percre, mert minden változó. Valahonnan messziről hallottam egy lágy gyerek hangot, ami egyre közelebb jött hozzám.
- Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret, nem szeret….
Olyan volt, mint egy dallam, egy monoton dallam. Nem tudtam, honnan jön, de ott volt. Figyeltem magam és figyeltem kifelé, de a szemem nem akartam kinyitni. Vajon akkor most álmodom, vagy tényleg hallom. Csak résnyire nyitottam ki a szemem, mert nem akartam, hogy belém nyilalljon a fény, és esetleg fájjon, de a résen keresztül láttam az alakját. Mintha magamat láttam volna, ahogy megyek a mezőn keresztül, kezemben a margarétával és tépegetem a szirmait.
- Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret, nem szeret….
Hány féle nyelve van a szeretetnek? Hányféle módja, és nyelvezete? És mégis miért van az, hogy nem értjük, nem akarjuk megérteni.
Szeretni akartam, csak egyszerűen szeretni. Én nem akartam semmi mást, csak úgy élni le az életemet, hogy érezzem, valaki engem is szeret. Eszembe jutott az a könyv, amit olvastam. A szeretet nyelv, öt féle lehet. Ha megtudjuk, hogy melyik a mi nyelvünk, és melyik a társunk nyelve akkor könnyebben megoldhatjuk a problémánkat. Olyan egyszerűnek tűnik, amikor csak olvasol róla, és mégis milyen nehéz alkalmazni azt.
Na és mi van, amikor már felépítetted a falakat? Mi van, amikor akkora falakat építettél magad köré, hogy érzed, meghalsz a hidegségüktől?
Az a baj, hogy a szeretet tankom üres. Igen, már nagyon rég óta üres és, nincs aki, megtöltse, mert nem találtam egy olyan embert, aki értené az én szeretet nyelvemet. Hogyan is értené, mikor magam sem értem?
Színház az egész világ, mondta volt egyszer nekem Csenger néni, és valóban az. Egy nagy színház, ahol mindenki játszik, mindenki játssza a maga szerepét, csak az a baj, hogy kevés a közönség. Egyre kevesebb. Így aztán magunknak kezdünk el játszani, egyre inkább csak magunknak. Csalva, hazudva, elámítva, elbódítva forgunk körös-körül. Szerelmesek leszünk önmagunkba. Szerelmesek leszünk a szerelemben magába. Csak azért, mert olyan üres a lelkünk, valamivel be kell tölteni. És szavalunk, szavalunk, jaj milyen szomorúan szavalunk.
- Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret….
Azt mondta Manó, hogy szeret. Azt mondta különleges, vagyok. Annyira jól esett hallani. Azt hallani, hogy valakinek én is különleges vagyok.
- Kicsi kincsem, annyira szeretlek.
Milyen kevés is elég a boldogsághoz. Napokig fel voltam dobodva, pedig alig találkoztunk. Már nem fájtak a Mister Nagymenő durva szavai. Szinte már nem is hallottam meg őket. Magamban gyűjtöttem a napfényt, és boldogsággá fontam, a közepébe bele tettem azt a szót KINCSEM.
A kincse vagyok, én vagyok a kincse. Valakinek a kincse lenni nem is kicsi dolog. De nem is az volt a legfontosabb, hogy kincsem, hanem ahogyan mondta, hanem ami kisugárzott belőle.
Forogtam körbe, körbe, mint az a kislány a mezőn, és közben magamban dudorásztam.
- szeret, nem szeret, szeret, nem szert, o igen szeret, szeret, szeret…
Kinyitottam a kapukat, lebontottam a falakat, hadd jöjjön be a lelkembe a fény, a szeretet. Oly régen volt, már, hogy szeretve éreztem magam, hadd töltődjön meg a szívem szeretettel.
Minden érintésére emlékszem. Minden csókjára, minden simogatására. De a legjobban arra emlékszem, ahogyan fogta a kezem és magához húzott. Olyan csend és béke volt akkor bennem. Szeretném megragadni azt a percet, amikor ott voltam a karjaiban és szeretném örökre megőrizni. De… minden olyan múlandó.
Hónapokig boldog voltam, hónapokig azt hittem végre megtaláltam az igazi társamat, végre rendeződnek a dolgaim, és én is boldog lehetek. Érdekes, nem csak azt hittem, az idő alatt tényleg boldog is voltam. Nagyon boldog. Fontos voltam neki, és ő is fontos volt nekem. Mi ketten a világ ellen, olyan legyőzhetetlenek voltunk. Igen voltunk.
Hogy mi történt mégis? Magam sem tudom. Egy egyszerű szó, ami annyira csodálatos tudott lenni, egyszer csak elveszítette minden varázsát. Ott ültünk szerelmes fészkünk titkos helyén és boldogok voltunk. Akkor szólalt meg a telefon. Az ő telefonja. Elnézést kért és kiment telefonálni. Azt hittem nincsenek titkai, azt hittem előttem bármit meg mer beszélni. De nem vagyunk egyformák. El kellett engednem, és hiba volt a kíváncsiságom. Az ajtó véletlen nyitva maradt, és én utána osontam. Hallani akartam a hangját. Nem az érdekelt, mit mond az a másik a vonal túlsó végén, hanem ő mit mond? Nekem csak az volt a fontos, hogy ő mit mond. Mint egy kés, úgy hasítottak bele a szavai szívemben.
- ne búsulj kincsem, hazajövök, és megoldjuk, csak egy kis türelmed legyen.
Visszalopakodtam, hogy észre se vegye. Mosolyogtam, amikor visszatért, de már semmi sem volt olyan, mint régen. Belül vérzett a lelkem, de kifelé mosolyogtam, úgy ahogy szoktam, és arra gondoltam, lassan őt is el kell engednem. Igen, mert ő sem tartozik hozzám. Pedig milyen jó volt azt hinni egy rövid ideig, hogy mi ketten szemben a világgal. Nem nincs mi ketten, csak én és a magány. Nem fogja soha megtudni, hogy miért mentem el, nem akarom, hogy magyarázkodjon, nem akarom, hogy újabb hazugságokat mondjon. Úgy akarok visszaemlékezni, mint egy gyönyörű regényre, mint egy gyönyörű románcra, ami egy ideig bearanyozta az életemet. Néha amikor visszagondolok, most is haragszom magamra.
- Miért kellett nekem utána lopózkodnom? Miért kellett nekem kihallgatni azokat a nem nekem szánt szavakat? Tudom, hogy előbb utóbb, úgyis megtudtam volna, talán már éreztem, de jó lett volna még egy darabig behunyt szemmel járni, és hinni valami csodálatosban.
A kislány egyre távolodik tőlem, már kinyitom a szemem, és utána nézek. Hosszú szőke haján még visszacsillan a nap sugara.
- Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret.
Furcsa dolog ez a szeretet. Vagy van, vagy nincs-, mondta volt egyszer egy öregember a tévébe, és én arra gondolok, hogy van, biztosan van szeretet, de miért olyan nehéz rátalálni?
