Nyár van, meleg nyár, testem hirtelen elfelejti a telet, a hideget, a vizes havat, gondolatom visszavisz a nyárban, ahol annyira jó csak úgy lenni. Ott ülök a bodzabokrok alatt és énekelek. Mindig énekelek. Hihetetlen egy gyermek vagyok, valamit mindig teszek-veszek, vagy sírok, vagy mosolygok, de legtöbbet énekelek. Akkor énekelek, amikor egyedül vagyok. Mintha megtörné dalom a varázst, mintha csak úgy vigasztalna. Sokszor szöveg nélkül csak úgy dúdolok magamban, máskor meg összevissza kiabálok bele a mezőbe, a kertbe, mert az hallgat, és én élővé, vagy élőbbé teszem. Az én elvarázsolt kertem, jaj mennyire szeretem. Beülök a bodzabokrok alá, ott nem talál rám senki, csak ha a hang után jön, de ilyenkor nyáron még a tyúkok is pihegnek, nem jár itt senki. Az öregek kint vannak a mezőn, a fiatalok meg fürödnek a Kükülőben. Jaj Istenem, hogy mondom, hogy öregek, hiszen nem is öregek. Annyi amennyi most én vagyok. Igen, az ember gyerek fejjel azt gondolja, aki elmúlt negyven az öreg, de én most nem érzem úgy. Ez itt a különbség, csak akkor érted meg azt az embert, ha legalább két hétig jártál a cipőjében. Könnyű ítélkezni valaki vagy valami felett, én azonban megtanultam, hogy ha egy mód van rá, nem ítélkezem senki felett, mert nem tudhatom, mit hoz a holnap, és lehet, hogy holnap pont az övéhez hasonló cipőben járok. Vissza a nyárhoz, vissza a múltba. Mennyi is vagyok? Talán nyolc, vagy kilenc. Ott ülök a bodzák között és olvasok, meg néha, néha dudorászok. Angyalom fent van a verondán, kihozta oda a gépet és varr. Mindig varr, amikor már befejeztük a házimunkát. Hol egy kötényt, hol egy szoknyát valakinek, de legtöbbször apró kis javításokat vállal. Az emberek hoznak mindenféle varrnivalót, aztán fizetgetnek is, ki ahogyan tud. Van, aki ételt hoz, egy kis disznóhúst, vagy cukrot, olajat, tejet, túrót, sok minden kikerül így. Van, aki pénzben is fizet, de nem sokat, 5-10-15 néha még  20 is. Angyalt mindenki szereti. Mindenki szereti és tiszteli, de ő egészen más. Nem olyan mint a többi falusi ember. Az egész falu úgy hivja őt Kisasszony. A régi korok véletlenül itthagyott bábuja. Édesanyja úrinő volt, édesapja falujegyző. Ő meg zárdában nevelkedett, mindenféle mára már felesleges dolgot tanult. Tanult irodalmat, történelmet, vallást, és tanult varrni. Na ez nem is felesleges, hiszen ebből éldegélünk, meg abbol a kevéske 300 lejből amit anya küld értem. Az én gyerekpénzem az, ennyit kapok az államtól, azért, hogy létezem. És anya úgy gondolta, hogy azt nem tartja meg magának, hanem minden hónapban elküldi nekünk. Néha még küld egy-egy csomagot is, de azt is egyre ritkábban, inkább úgy alkalmanként. Húsvét, meg karácsony, mert valahogy ritkán esik meg, hogy olyankor ő is eljöjjön. Valamiért nincsen ideje ránk. De én nem is haragszom rá, itt van nekem Angyal, és mi ketten olyan jól megvagyunk. Ő a vénkisasszony, és meg a fiatal, aliggyerek.

Segítek neki a házimunkákban, mert utána mindig megdicsér.

-Jól van kis Bogaram, úgy szólít engem kis Katicabogaram, és én nagyon szeretem őt. Soha még senkit ennyire nem szerettem. Érti a nyelvemet, az én szeretet nyelvemet. Este mesét olvas nekem, és lefekvéskor betakar és megpuszil. De nyáron elvagyok itt a kertben. A könyveim között, és sokszor velem van Kir. Nagyokat szoktunk ketten beszélgetni, meg néha még rosszalkodni is. A múltkor is, amikor esett az eső és belemártóztam a pocsolyába csak azért volt, mert Kir nagyon huncutkodott és addig lökdösött, amíg bele nem estem a pocsolyában, akkor meg én dühödtem fel rá és én is belerángattam őt. Tiszta maszat volt a képe, annyira, hogy ahogy ott ültem a pocsolya közepén, elkezdtem nevetni, hangosan nevetni. Angyal meg kijött a házból és összecsapta a két kezét.

Akartam mondani neki, hogy nem egyedül voltam, de aztán eszembe jutott, hogy már a múltkor is vitáztunk a fellett, hogy Kir nem létezik. Minek mondanám neki, hogy de igen is létezik, hiszen én látom és hallom őt. A felnőttek nem látják őt, mert megtagadták a létezését. De én tudom, hogy létezik és punktum. Most is itt van mellettem, és folyton döfköd.

-Mit olvasol, olvassál nekem is fel.

Szoktam neki felolvasni, néha Angyal meg is kérdi tőlem, hogy miért olvasok hangosan, amikor senki sem hallja. Már hogyne hallaná, hiszen neki olvasok, de hát, tudod, szerinte Kir nem létezik. Magas nyurga fiú, nagy gesztenye barna szemei vannak és szeplők az orrán, meg az a huncut mosoly mindig ott van a szája szélén, mintha mindig valamin törné a fejét. Régi jó barátom nekem, még az otthonból való. Ott ültem az épület tövében elbújva, hogy senki ne lásson, és szipogva tépdestem a leveleket a bokorról, amikor hozzám szólt először.

-Mért itatod az egereket?

Szétnéztem, de nem láttam senkit.

-Itt vagyok melletted, csak nézzél meg jobban

 Akkor pillantottam meg, mintha a semmiből került volna oda. Le volt ülve mellém és próbált vigasztalni. Azt mondta, rég itt van és éppen rám várt, mert szüksége van egy barátra. Én meg olyan boldog voltam, hogy végre van nekem is egy barátom. Ő kért meg rá, hogy legyek a barátja. Igazi barátok lettünk, annyira, hogy amikor elhoztak engem az otthonból, ő is velem jött, nem volt szíve megválni tőlem. Angyalnak mindenről mesélhettem, egyedül róla nem, mert bár egy párszor próbáltam elmondani neki, mindig azt mondta rá:

-Kis Bogaram, ha valamit teszel, azért vállald a felelősséget, és ne próbáld rákenni másra, különösen nem egy kitalált személyre. Úgyhogy abba is hagytam a próbálkozásaimat. A felnőttek nagyon furcsák tudnak lenni. Csak azt tudják elfogadni, amit kézzel megtapinthatnak, amit szemmel látnak, de van úgy, hogy még a szemüknek sem hisznek.

Azon a nyáron a repülő karosszékről olvastam Kirnek és magamnak, és annyira megtetszett ez a mese, hogy alkalmazni kezdtem. Szereztem én is egy karosszéket a szomszéd csűrjéből. Egy régi kiszuperált fonott karosszék volt az, amit miután elkértem Mariska nénitől, behurcolkodtam vele a bodzafák alá. Alig fértem be vele, de aztán a bodzaágak is kezdték elfogadni az új vendéget, és helyet formáltak neki. A legnagyobb élményem az volt, hogy amikor már minden más játékot meguntam, beleültem a karosszékbe és behunytam a szemem és mondogattam magamban.

Csodálatos dolog repülni. Könnyűnek és tisztának érzed magad, mindent felülről kezdesz látni. A házat, a kertet, a falut, és a dombokat, a mezőt, az erdőt, és akkor minden olyan kicsivé és lényegtelenné válik, te meg csak repülsz, szállsz akár egy pihe kis toll a széllel. A karosszék biztonságot ad, mert bele tudsz kapaszkodni, és tudod, hogy bármikor, ha akarod, visszavisz téged, a biztonságot nyújtó való világban.

Miért felejtjük el a meséket, amikor felnövünk? Miért tagadjuk meg gyermeki valónkat?

Attól, amiért nem hiszel valamiben, attól az még létezik, létezhet. Ne tagadd meg gyermekedtől a mese birodalmát. Amikor olyan nehéz neki az élet, amikor valaki megbántja, a legjobb módszer, ha elkezdesz neki mesélni. A mese szólhat sárkányokról, meg angyalokról, de szólhat bármiről, mert az úgy van jól, ahogy van. De soha nem mond a gyermekednek, hogy a mese nem igaz, hogy a mese hazugság, mert azzal megtanítod őt, vágyni a hazugságokra. A mese kell, a mese épít és rombol egyszerre, a mese tanít, mindig tanít valamire, és ha fantáziadús a gyereked képzelete engedd, hadd élje át, majd egyszer úgyis elengedi magától. Amikor már nem lesz rá szüksége, elengedi. De ne te rombold szét az ő mesebeli várát, hadd, hogy ő tegye.

Szokatlan dolog ugye, mert olyan az egész, mint egy fazék vegyestál, minden van benne, van felnőttnek való szöveg és van gyereknek való. De igaziból nem gyereknek mesélem ezt mind el, hanem neked, aki felnőtt, vagy és aki elfejtetted a gyermeket, aki benned van. Benned van de, már régen megfeledkeztél róla, mint ahogy elfelejted egy idő után megöntözni a virágaidat, elfejted felhívni régen látott barátunkat, vagy esetleg azt a lányt, aki várja, hogy elmond neki, mit érzel iránta.  A kapcsolatokat ápolni kell, bármilyen kapcsolatról is legyen szó.