Ment a hűtlen nehéz szívvel, visszatérne, de ő már nem kell/ érzi hálátlan lett sorsa, keserű könnye arcát mossa……….
Tízen éves voltam, a lázadás kora. Én is lázadtam, minden iránt, ami nem értett meg engem, amit nem tudtam felérni, nem tudtam elfogadni, vagy egyszerűen csak azért, hogy nehogy kilógjak a sorból.
Koncerten voltunk, rock koncerten az összes barátok.
Ha visszagondolok, az akkori kor abból állt, hogy csövesek voltunk. Na nem olyan utcákon, alvó, alkoholisták, hanem hosszú hajjal. Szoros feszes nadrággal, lazán kiengedett kockás ing, meg egy nagy tarisnya. Egy ócska farmernadrágból varrtam meg, a zsebeket rajta hagyva, továbbra is zsebeknek szolgált. Tisztára kézimunka volt. Abba pakoltam az iskolába is, és az edzésekre is. Így aztán reggeltől estig ott lógott a vállamon, mint egy elválaszthatatlan kellék.
A koncert az nagyon jó volt, de érdekes hogy annyi év után, már nem arra emlékszem, hogy milyen dalokat énekeltek, hanem arra, ahogyan ráztuk a fejünket, és hogy megszédültem, meg hogy egymás kezét fogva ugráltunk egész koncert alatt, és olyan volt, mintha egy kicsit eksztázisba estünk volna.
A koncertnek fél tizenegykor vége volt, mert a Ceausescu korszak szabályai uralkodtak, minden rendezvénynek 10 után vége kellett legyen. Olyan jó volt a hangulat, hogy nem akartunk hazamenni, és amúgy is szombat volt, vasárnap nem kellett suliba menni. Eldöntöttük, hogy felmegyünk Dóráékhoz bulizni. Arról volt szó az elején, hogy csak egy páran leszünk, de amikor odaértünk, csak meglepődtem, hogy mennyien összegyűltünk.
Dórinál is kemény rockot tettünk fel, a zene olyan süketítő volt, hogy egymás hangját sem hallottuk jól, de egyikünk se mondta, hogy jó lesz egy kicsit halkabban is. Jó volt így, legalább nem kellett beszélgetni senkivel. Ahogy ott álltunk körben, elnéztem az arcokat, próbáltam a félhomályos sötétségben a többiek szemébe nézni, mit látok ott. Mindig is a szemek érdekeltek. Az első, amikor egy emberrel szembemegyek, a szemébe nézek. Ha látok benne valami szépet, izgalmasat akkor melegség jár át, ha pedig csak a ridegséget tükrözi kifelé, szinte már el is felejtem jobban megnézni. Pedig lehet, hogy az a hidegség nem is nekem szól, csak egyszerűen akkor abban a pillanatban egy kicsit ő is olyan elveszet, olyan elkeseredett, talán már önmagával sincs kibékülve.
Ilyen rideg és unott arcok voltak akkor is ott a bulin, kivéve őt, aki ott állt mellettem és mosolygott rám. Meleg barna szemei voltak. Olyan barnák, amiket én nagyon szeretek, mert abból se mindegyik jön be nekem. Azokat szeretem, amelyiknek olyan meleg tekintetük van. Amelyiknek a pillantásában benne van, hogy annyira tudnak szeretni, hogy olyan igazi szív emberek. A nembarna szemek között is van meleg tekintet, de kevesebb, nem tudom, miért éreztem mindig úgy, hogy a barna szemű emberek közelebb álnak a szívemhez. Még a lányok esetében is a barna szemű lányokkal jobban ki tudtam jönni. Tudom, hogy ez most egy nagy hülyeség, mint ahogy az is, hogy vannak emberek, akik első látásra nem tudod miért, de egyszerűen vonzanak, mások meg taszítanak, pedig alapjában véve semmit sem csináltak, ami megokolná az irántuk táplált érzéseket.
Megfogta a kezem, és táncolni kezdtünk. Jó volt vele lenni, de nem akartam csak táncolni, kicsit fáradt is voltam a koncert után, de már nem akartam hazamenni. Tudtam, ha ellaposodik a buli, akkor valahol lefekszem az egyik ágy szélére, és majd reggel hazamegyek. Nem akartam az éjszakában elindulni. Nem féltem ugyan, de nem volt semmi kedvem hazagyalogolni a korom sötétben. Meg aztán nem is volt, aki hazakísérjen. Aki meg tette volna azt én nem akartam, akit pedig szívesen vettem volna, ha hazakísér, az nem ajánlotta fel, én meg semmi pénzért nem kértem volna meg. Még mit nem, azt a szégyent, hogy esetleg visszautasít.
Bolond kislány, büszke és bolond kislány! Azóta megtanultam, hogy nincs abban semmi, ha néha visszautasít valaki, valami, hiszen az nem tartozhat hozzám, de ha nem próbáltam meg, akkor mindig azt kérdem magamtól, na és ha megtettem volna? Talán akkor adhattam volna magamnak egy lehetőséget, talán akkor most nem itt tartanék. DE így, hogy mindent kipróbálok, most már tudom, hogy pontosan ott vagyok, ahol kell, hogy legyek, még akkor is, ha nem mindig jó, még akkor is, ha néha az fáj, vagy szomorúsággal tölt el.
A barna fiú átölelt és megcsókolt, én visszacsókoltam, erre ő nagyon mohon kezdett csókolni, mint aki fél, hogy valamiről lemarad. A kezét bedugta a blúzom alá, és durván megfogta a cicimet. Olyan esetlen volt, olyan ügyetlen, hogy elment a kedvem tőle. Már a csókja sem esett jól, nyálas volt és tolakodó, hirtelen ellöktem magamtól. Értetlenül nézett rám.
- Na mi van?
-Semmi, hagyjál!
Még egy darabig próbálkozott, de amikor látta, hogy ellököm magamtól, akkor otthagyott. Azt hiszem később haza is ment. De akkor engem már nem érdekelt. Olyan fáradság vett erőt rajtam, hogy leültem az ágyra, és ott szinte üllőhelyzetben el is aludtam. Az agyamban hátul, talán a tudat alatt még sokáig hallottam a zene dübörgését, ami aztán egy idő után elhallgatott. Nyomorúságos alvás volt, inkább olyan magunkba zárkózás. Valaki mellettem még cigarettát szívott és belefújta a hajamba a füstöt, de engem már az sem zavart. Behunyt szemmel vártam a hajnalt. Mint már annyiszor az életben, mindig a holnapot vártam, arra gondolva, az majd jobb lesz.
A mostani eszemmel azon gondolkoztam, hogy talán nem is éltem igazán, mert mindig csak tervezgettem, nem vettem eléggé komolyan a jelent, ami körülöttem zajlik. Talán, mert sok minden volt, amit nem szerettem, talán, mert jobb volt álmodozni arról, ami majd lesz.
Majd, majd, majd, majd……….ha nagy leszek.
Azt hiszi a gyermek, a kamasz, ha majd nagy lesz, akkor azt tehet, amit igazán akar. Mekkora tévhit, hogy a felnőttek szabadabbak, mint a gyermekek, vagy a kamaszok. Mekkora tévhit, hogy a felnőtt azt csinál, amit csak akar. Talán igazán rabjai a mindennapoknak akkor leszünk, amikor azt mondják rólunk, hogy felnőttek vagyunk.
Férjhez mész, és azt hiszed, nagyon jól választottál, azt hiszed ezután már csak jó fog következni. Aztán egy napon arra ébredsz, hogy a férjed nem is szeret, hogy csak úgy fekszel egy idegen ember mellett, akiről nem is tudod igazán, milyen gondolatai vannak.
De elhessegeted magadtól ezeket a gondolatokat, hiszen ő szeret, és ez a legfontosabb, hogy szeretve légy. Ez az újabb csapda. Amikor belesétálsz, nem veszed észre, csak amikor már jól mélyen jársz benne, amikor már nem lehet csak úgy kisétálni belőle, mert mit mond akkor a család, anyós, após, sógorok, sógornők, unokatestvérek és a barátok, a közös barátok. És akkor még nem is beszéltem a gyerekekről, mert amikor már gyerek is van, akkor minden még nehezebb. Ezek mind olyan kis kapaszkodok, amikbe görcsösen bele lehet kapaszkodni, és elbújni mögéjük, amikor beléd nyilallik az érzés, hogy valami nincs rendjén, hogy nem ott vagyok, ahol szeretnék lenni.
Amikor a hajnal eljön, akkor már elmennek ezek a kétes érzések, gondolatok. Egy új nap, egy új remény. Fáradtan mentünk hazafelé. Én és Melli. Melli csak mondott. Félt az apjától, amiért nem szólt neki, hogy máshol fog éjszakázni.
- Mit akar, azt hiszi, uralkodni fog felettem? Azt hiszi, hogy most is az a kis gyerek vagyok, akit nyolckor ágyba kell küldeni?
Én csak hallgattam. Nem szóltam semmit egész úton. Ugyan mit is mondhattam volna? Hogy az én Anyám meg sem kérdi, hol jártam. Ha egy nap csak úgy eltűnnék az életéből, talán azt sem venné észre? Ha észre venné, pedig örülne, hogy megszabadult tőlem.
Amikor beléptem a szobába, már fel volt kelve. Cigarettázott a konyhában. Unott arccal rám nézett és megkérdezte.
- Hol voltál idáig?
- Dóriéknál….. buliztunk.
- Ott kellett volna maradjál……….
Nem szóltam egy szót sem, csak bebújtam a vetetlen ágyba, és a fejemre húztam a paplant. Aludjam el, hogy nem is tudjam, hol vagyok. Az álmok mindig vigaszt hoztak az életemben.
