Muszurduka ….Muszurduka….Muszurduka….mint valami kellemes dallam cseng ma is a fülemben. Muszurduka… Azt nem tudom honnan kapta ezt a nevet, de nekem ez a szó több mint puszta szó vagy név. Ebben a névben benncseng életem legszebb része. Ez a szó számomra olyan, mint egy szárnyaló madár, mint maga a szabadság, gyermekkorom legszebb ajándéka.
Amikor Angyal először mondta, hogy kislányom holnap megyünk Muszurdukára olyan furcsán hangzott ez a szó, hogy még késő délután is a számban rágtam akár egy rágógumit muszurduka…muszur-duka és valósággal élveztem, hogy hangzott de azt nem tudtam még akkor, hogy mit jelent. Ő volt a világon a legjobb asszony. Neki nem számított, hogy gazdag vagy, vagy szegény hogy okos vagy, vagy buta, ő mindenkiben csak a szeretetet látta. Talán ez azért is volt így, mert azt mondják minden ember, magából indul ki, ő tele volt szeretettel és adni kívánt belőle.
Nos de félretéve a filozofálást reggelre már az egész utca tudta, hogy a Kisasszony megy Muszurdukába a gyerekekkel együtt. Mire én felkeltem és felöltöztem már vagy tíz különböző korosztályú gyerek zsivajgott a kapu előtt kis elemózsiás batyuval felpakolva. Akkor tudtam meg, hogy bár Angyalnak nem voltak saját gyerekei, azért ő nagyon szerette őket, vasárnaponként, amikor az idő is engedte, összegyűjtötte őket és mentek kirándulni a közeli erdőbe, amit Muszurdukának hívnak. Persze jöhettek felnőttek is, de a legtöbbször csak a gyerekek jöttek, az utcabeliek pedig örvendtek, hogy a Kisasszony elviszi hitványka kis kölykeiket, amíg ők egyet pihenhetnek. Nem számított, hogy fiú vagy lány kicsi vagy nagy, a gyerekek nemcsak szerették őt, de féltek is tőle és szót is fogadtak neki. Jó volt, hogy több korosztályú gyerekek jöttek, így a nagyobbak vigyáztak a kisebbekre. Reggel már kilenc órakór elindultunk, mert az út is elég hosszú volt és Angyal már idős volt ahhoz, hogy egy nekifutásból kimenjünk az erdőbe, ezért kellett három pihenőt tartani. Az út körülbelül 8-10 kilométer volt, nem egyenes út, hanem mezei hepehupás emelkedők. Az első pihenés a domb tetején volt a szilvás aljában. Amikor oda leültünk elénk tárulkozott az egész falú, sőt még a távolban a Nagykükülőt is látni lehetett. Angyal közben mesélt. Ha tehette mindig mesélt valamiről, és mesélve csepegtette belénk a tudományt. Szerettem hallgatni még ma is, ha visszagondolok rá hallom a hangját, ahogyan mesél és mesél, és bármit kérdezel tőle, mindenre van valamilyen válasza.
-Nézzétek gyerekek az ott az Ugrón kastély. Igaz már nem a fénykorát éli de még most is gyönyörű látványt nyújt a pihenő embernek. Az Ugronok a barátai voltak, sokszor elmesélte nekem, hogy bizony a háború után keserves életük volt nekik csak azért, mert előtte gazdagok voltak de legfőképpen azért, mert magyarok voltak. Emlékszem történelem órán azt tanította nekünk a magyar tanító bácsink, hogy a gazdag földesurak, akik magyarok voltak sanyargatták a szegény jobbágyokat, akik románok voltak.
Egyszer aztán azt kérdeztem a tanító bácsit, bocsánat a tanárelvtársat (így kellett szólítsuk), hogy Fiatfalváról hová lettek a románok mire ő felháborodott, hogy én mért vagyok olyan szemtelen. A felnőttek, amikor a gyerek kifog rajtuk, és olyant kérdez, amire nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni, akkor mindig felháborodnak, hogy lehet ilyen pimasz ez a gyerek, hogy ilyent mer kérdezni. Évekkel később, kaptam magyarázatott erre a kérdésemre, egy nagyon hazafias hangulatú könyvben,(itt értsd nagyon naciónalista) amelyben azt boncolgatja, hogy a magyar falvakban lakó paraszt nép tulajdonképpen elmagyarosított románok.He he, de jó vicc úgy-e? De akkoriban erről nem lehetett senkivel sem beszélni, kivéve Angyalt de vele is csak úgy, hogy senki más ne hallja.
Na de hagyjuk a kellemetlen dolgokat és térjünk vissza Muszurdukára.
Ez a hely a mese világa volt számomra. Minden volt ott, ami kellett. Az erdő közepén volt egy tisztás, aminek az egyik szélén egy kis tó és nádas. Ez volt számomra az elvarázsolt tó, bár senki nem mondta, tudtam, hogy a tóban tündérek laknak. Ha bele találunk menni, a tündérek lehúznak a tó fenekére, ami bizonyára nagyon mély. A tó körül nádas volt, oda már bemerészkedtünk de csak a szélére nyílvesszőnek valót vágni. Az erdőben nagyon sok kis búvóhely volt és jól lehetett indiánosdit játszani. A tisztás másik felén egy patak folyt, aminek ha felfelé mentünk a folyásán elértünk egy tisztavizű forrást. Innen vittük az ivóvizet tovább nem igen merészkedtünk Angyal nélkül, mert elmondása szerint onnan már a vadak birodalma kezdődött és félő volt, hogy összetalálkozunk velük.
A tisztásról természetesen nem hiányzott az óriás nagy tölgy sem, legalább is én annak láttam, e tölgy szélén volt az állandó tűzhelyünk, amit pár lapos kő vett körben. Ide a tölgy alá telepedett le Angyal, onnan figyelte az apróságokat és nagyobbakat, onnan adta az utasítást, hogy hozzunk tűzifát, addig ő elékészítette az ételt és a megsütnivaló szalonnát. Jövet mindig szedett keserűgombát, galambgombát, csiperkét, a tűznél azt is megsütöttük. Aztán, mint egy jó kotlós maga köré gyűjtötte a gyerekeket, amíg sütöttük a szalonnát és ettünk mesélt nekünk mindenféle dolgokat, mi hallgattuk, mindenki csupa fül és szem volt. Minden nap, amit Muszurdukán töltöttem igazi élmény és nagy kaland volt a számomra. Mintha a mesékből léptem volna ki olyankor. Figyeltem a nagy tölgy suhogását és érteni véltem….tudtam, hogy egy elvarázsolt kastély létezik a nagy tölgy belsejében, amikor leszáll az éj, a tóból a tündérek előjönnek, úgy táncolják körben a kis tavat akár a könnyed nádszál. Halk zeneszó is van ilyenkor és akkor az öregtölgy is, megnyitja rejtett kapuját és kijön onnan egy gyönyörű dalia, aki az összes erdők hatalmas királya. De azt is tudtam, hogy senki emberfia nem maradhat ott éjszakára ezt meglesni, mert ha a tündérek ezt megneszelik vékony kis nádvesszőjükkel, úgy megsuhintják azt, hogy menten nyárfává változik akár a patak melletti vékony nyárfák, és soha többé nem térhet vissza a faluba. Amikor estefelé vettük a batyunkat már mindannyian fáradtak és éhesek voltunk, mire hazaértünk bizony mondom, egyik gyereknek sem, kellett sem, esti mese sem altatódal, mert ahogy a fejünk elérte a párnát már suhogtunk is a mesék birodalmában kézen fogva a tavi tündéreket, felemelkedve az erdő felé akár a madarak, akár a szellő, ami borzolgatta a hajunkat.
