Nem, nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem, azért sem adom fel!!!!!!!!!!!!!
Nem fog ki velem egy taknyos kölyök, nem fog ki velem, nem engedem meg többet, hogy felidegesítsen.
Fel kell reggel, tízszer elmondom, vesse meg az ágyát, de nem, mint aki nem is hallja, csak azt hallja, meg ami érdekli, de ilyen, hogy ágyvetés, cipőpucolás, meg rendet rakok magam körül, az már nem rá tartozik. Annyira fel tud bosszantani, hogy a sírás környékez, mert már erőm sincs egyébre. Aztán berobog délbe, hogy:
- Anya, anya, nézd mit kaptam, találtam egy telefont a földön, úgye az enyém lehet.
- Nem fiam, mert ezt valaki elveszítette, és vissza kell adni neki.
- Nem, nem adom vissza, én találtam, az enyém!
- Nem fiam, nem tarthatod meg, mert valakinek nagy szüksége van rá, és valaki fizeti a bérletet, és valakinek fontos számok vannak rajta. Emlékszel, amikor nekem ellopták a telefonom Bukarestben? Emlékszel, hogy milyen rossz volt, hogy nagyon sok számot már nem tudtam, meg hogy fel voltam háborodva??
- De én nem loptam, én találtam, és ez a telefon az enyém
- Ne hívd fel őket Anya, ne hívd fel! Mért csinálod ezt, az enyém! Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek.
Ordított és rúgta a szekrény ajtaját, de végül mégis felhívtam, és elvitték a telefont. Egy kopottas telefon volt, egy kopottas kabátba érkezett a nő, a férje telefonja volt. Okoskám dühöngött, aztán arra kért, hogy engedjem meg, hogy elfogadja, ha adnak valamit?
A nő elővett egy zacskó mandarint, de Okoskám visszautasította. Nagyon fölényesen szinte sértődötten. Neki pénz kellett volna. Én meg odamentem és elvettem a mandarint, és megköszöntem. Nem szeretem én se a mandarint, de majd elviszem mamának. Ő szereti. És elvettem, mert láttam, hogy a nő nem tudta mit tegyen. Valamit adni akart, de csak ennyi volt neki. Szégyelltem magam, szégyelltem, hogy ilyen fiam van.
Mért teszi ezt? Nincsen hiánya semmibe, próbálok mindent megadni neki, és ő mégis, olyan viselkedése van, hogy… Istenem, Istenem, mit tegyek?
Ilyenkor annyira jó volna egy erős férfi mellettem, aki, csak ha szól, hallgasson rá. De hiába, Exem soha nem tudta megoldani ezeket a gondokat, inkább elmenekült, ha pedig már túlságosan felidegesedett, akkor jól megverte és kész. De a verés nem old meg semmit. Bennem is ott van néha a düh, a tehetetlenségem dühe. Csak kibírjam, Istenem adj erőt, hogy kibírjam, mert hiszem, hogy ez is elmúlik. Annyira remélem, hogy megváltozik, annyira remélem, Istenem segíts, kérlek, segíts!
Aztán bocsánatot kért és odabujt hozzám, hogy szeret. Nehéz szeretet ez nekem, nehéz.
Nehéz anyának lenni, nehéz, mert sokszor nem tudom, hogyan tegyem, hogy minden jó legyen, és senki de senki nem tud nekem tanácsot adni. Csak a remény, csak az marad meg. Felhívtam Barátnét, mert senki másnak nem tudom elpanaszolni, sietett nem tudtunk beszélni, később felhívott, de csak annyit mondott, hogy legyek hozzá türelemmel. Ismeri Okoskámat, tudja, hogy nem egy könnyű eset.
Arra gondoltam, hogy ha találnék is valakit, aki szeret engem, egy ilyen kirobbanás után úgy szaladna tőlem, hogy hátra se nézne. Nagyon kell, szeressen az a férfi, aki elvállal engem egy ilyen gyerekkel. És őt is kell, szeresse. Van ilyen csoda? Vajon van ilyen csoda?
