Apáról akarok beszélni, szeretnék. Apáról, aki az életem során annyi mindent jelentett, jelenthetett volna, aki a gyermekkorom árnyékában mindig ott volt, egy kis reménnyel átfűzve, akiről csupa jó és szép dolgokat képzeltem, és aki soha nem érkezett el hozzám.
Pedig hiányzott nagyon, mindig hiányzott. A hiányból származó bánatot, fájdalmat, dühöt pedig az Anyára vetítettem le, őt gyűlöltem minden hiányérzetemért.
Meséltem már, hogy az a fekete láda volt az én elképzelésem szerint a titok nyitja, hiszen Anya odarejti az összes leveleket, amiket Apa küld nekem, mert nem akarja, hogy én elolvassam őket, mert féltékeny rám, amiért Apa engem szeret, és őt nem.
Megyek az úton, délután van, meleg nyári nap, és hétágast süt a nap. Boldog vagyok, és nagyon izgatott. Ma végre találkozom Apával. Annyi nagyon sok év után, végre…face to face …és annyi, de annyi mondanivalóm van, hogy attól félek, kicsordulok. Lépteim könnyedén érintik a járda lapját, mintha szállnék, de a gondolatom még ennél is gyorsabb, tíz lépéssel előrébb tart, és vissza- visszaint…gyere már…gyere már. Türelmetlen és izgatott, akár egy fiatal lány az első randi előtt, akár egy Apa mielőtt megmutatnák a megszületett gyerekét, akár egy haldokló, ki már elindult, de még nem tudja mi vár rá.
Felemelt fejjel, büszkén és boldogan megyek, tágra nyitott szemmel nézem, ami előttem van: a széles utat, két szélén a tömbházak kissé káoszos felosztását. Ez a város, ez az én életem, ezt szeretem. Ha az erdőben nőttem volna fel, akkor nem látnék ezekben a betonfalakban semmi szépet, semmi vonzót, hiszen egyformán szürkék, kopottak mindegyik. De nem, én a szürkének is látom az árnyalatait, az egyik mintha lilában sütne át, a másikra a délutáni napfény egy kis sárgát is belevarázsolt, ami felmelegíti a szomorú szürkét. Igen, igen, már nem is szomorú, mintha a blokk is mosolyogna. Na és ott vannak az útszéli fák, zölden és pirosan. Az egyik zöld, igazi kemény zöld, a másik piros, sötéten csillogó meggypiros. Tudjátok, vannak azok a díszfák, amelyiknek a termése olyan, mint egy kis vadalma, mert az is. Nem lehet megenni, de mivel olyan sűrű és a levele is pirosban vált, az egész korona olyan meggypiros színű. Nemcsak nézni, látni is, tudni kell. Én, meg ahogy megyek, tágra nyitom szemem és látom azt a sok színt, ami körülvesz engem mindenütt. Lehet, hogy te csak egy kéket látsz az égen, és egy zöldet, egy pirosat, egy szürkét, de én százat, százféle árnyalatot, és ahogy a nap fordul, ugyanaz a szín tegnap más volt, és holnap is más lesz.
Imádom a színeket, tőlük olyan csodálatos minden körülöttem. Amikor boldog vagyok, a színek is virulnak, kinyílnak, hozzám simulnak és simogatnak…amikor szomorú vagyok, elborul minden, belém hasít a sötétkék, és a lila már annyira fáj, hogy sírni tudnék tőle, sehol egy csepp rózsaszín, sehol egy csepp sárga…..csak fekete, és szürke, mocskos lila színek.
Húsz éves vagyok, kész nagylány. Dolgozom, már két éve, és megállok a saját lábamon. Most, ha találkozom az Apával, nem mondhatja azt, hogy csak azért akarom látni, mert kérni akarok tőle valamit. Nem kell nekem semmit se fizessen, nem kell nekem az anyagiak, és mégis kérni szeretnék tőle.
Igen, kérni, az idejéből, hogy leüljön és beszélgessen el velem, úgy ahogy soha nem beszélgettünk. Ezernyi kérdés tódul a fejembe, azt sem tudom, mivel fogom kezdeni, próbálok egy sorrendet kitalálni, nem akarom, hogy csak úgy lerohanjam.
Gondolataim előre hátra száguldanak, sem rendszer, sem sorrend nincsen bennük.
Az a fekete láda nem hagy nyugodni, meg fogom kérdezni tőle…. ma mindenre fény derül.
Tíz éves voltam, amikor először próbáltam megfejteni a titkot.
Anya elment hazulról, egy szombat reggel volt, én meg csak lustálkodtam az ágyban, hisz nem kellett iskolába menni. Vakáció volt, akkor kezdődött a nyár, imádtam a vakációkat, még akkor is, ha majdnem a felét le kellett melózzam. Minden nagyvakációban egy hónap kemény meló volt…kellett a pénz ruhára, cipőre, könyvre.
Az ilyen reggeleken sokáig ágyban voltam, és vagy csukott szemmel, alvást színlelve álmodoztam, vagy belemélyültem egy-egy könyvbe, amit lehet, hogy Csenger néni ajánlott, vagy valamilyen más úton fedeztem fel. Anya mindig háborgott.
- Ahelyett, hogy haszontalan olvasással töltöd az idődet, inkább csinálhatnál valami hasznosat.
- Például mit?
- Hát varrhatnál, vagy köthetnél, vagy bármi hasznos dolgot, hiszen maholnap nagylány leszel és semmihez sem értesz, hogy akarsz férjhez menni?
- Nem akarok férjhez menni.
- Hát csak menj férjhez, és ne ülj itt a nyakamon. Minden lánynak ez a sora, hogy férjhez menjen, és gyerekeket szüljön.
Amikor már itt tartott a szöveg, én már nem figyeltem rá….mindig az a megszokott unalmas szöveg….soha semmi változás.
De azon a reggelen Anya elment valahová. Amikor felkeltem, és unottan inni kezdtem a teámat, megláttam, ahogy kikukucskált a viaszos vászon alól. Kinyújtottam a kezem, és máris a tenyeremben éreztem formáját. Boldogság töltött el. Most már tudni fogom. Kezemben van a nagyláda kulcsa. Izgatottan fordítottam el a zárt, és szuszogva emeltem fel a nagyláda tetejét. Lassan óvatosan engedtem hátra, a falig, ahol megtámasztottam, annyira nehéz volt, hogy rendesen koncentrálnom kellett rá. Végül belepillantottam a belsejébe.
A csalódás kesernyés érzése borított be. A ládában nem volt egyetlen levél sem. Az egyik felében piros almák voltak, a másik felében, dió és néhány édesség.
Belehajoltam és turkálni kezdtem az almákat, hátha az alján mégiscsak felfedezem a leveleket… bár egyetlen egyet. De nem. Semmilyen levél nem volt benne. De akkor miért kellett mindig zárva tartani azt a ládát?
Később jöttem rá, hogy Anya az ételt, a finomabb dolgokat zárja el előlem. Néha adott belőle, de inkább magának tartogatta meg. Furcsa volt ez az egész, és bosszút is álltam érte. Azután mindig tudtam, hol van a kulcs, és titkon mindig kiloptam valamit a ládából. Még akkor is, amikor nem kívántam. Az volt az elégtételem, hogy tudtam… Anya túljártam az eszeden.
Arról meg szentül meg voltam győződve, hogy biztosan a leveleket elégette. Annyira irigy volt rám, hogy elégette.
De ennek már tíz éve, és én az óta kikutattam az Apa címét, és most megyek, hogy találkozzam vele. Érdekes sztori volt az is.
Három évig jártam egy osztályban Rudolffal. Olyan semleges srác volt a számomra. Magas, szőke, kék szemű és még szemüveges is. Olyan jó vastag keretű, nagy dioptriás szemüveg. Az utolsó évben egyik óránk elmaradt, és az osztálynak fele meglógott. Azt nem tudom már miért, de én ott maradtam. Rudi mellém ült a padban, és kért, hogyha nem esik nehezemre, magyarázzam el az aznapi algebrát, mert semmit nem értett belőle. Szívesen magyaráztam el, meg aztán időm is volt bőven. Ahogy ott beszélgettünk, szó került arról, hogy ő hová valósi. Nagyot dobbant a szívem. Apa is abból a faluból származott. Megjátszva a nagyon közönyöset, megkérdeztem tőle, hogy nem ismeri őt. Rám nézett és azt mondta.
- De ismerem, az apámmal első unokatestvér.
Erre egyet fordult körülöttem a világ. Nincsenek véletlenek. Attól a naptól kezdve másképpen kezdtem nézni Rudira. Persze arra gondosan vigyáztam, nehogy azt higgye, hogy szerelmes vagyok belé, de addig- addig barátkoztam vele, ami azért eléggé nehezemre esett (elég unalmas fickó volt) amíg elértem azt, hogy meghívjon egy hétvégére magukhoz a faluban.
Azt mondanom sem kell, hogy nem egyedül mentem. Magammal vittem Barátnét, akit azért beavattam a titkomban. Ő volt az egyetlen, aki tudta, mit is akarok tulajdonképpen. Na meg azért is vittem magammal Barátnét, hogy ha netán Rudinak eszébe jutna, hogy hozzám dörgölőzzön, akkor neki volt a felelősége, hogy közbelépjen. Rudinak nem árulhattam el az igazi szándékomat.
Anélkül, hogy ők tudták volna, megismertem az unokatestvéreket, nagybácsikat, nagynéniket.
Különös élmény volt. Olyan titokzatos, és egyben olyan szomorú. Szomorú voltam, hogy nem mondhattam meg nekik, ki is vagyok én, hogy nem ölelhettem meg őket, ahogyan esetleg szerettem volna. Nem mondhattam nekik, itt vagyok, én is közétek tartozom.
Akkor először éreztem az életben, hogy én tulajdonképpen szinte sehová sem tartozom.
A magány sűrű fátyla beborított, és nem engedett, teljesen beburkolt.
De azért megtudtam, amit akartam. Megtudtam az apám címét, és eldöntöttem, hogy elmegyek hozzá, és meglátogatom.
Nem is tudom mit reméltem tulajdonképpen. Talán, azt, hogy ő is azt mondja, hogy nagyon sokat keresett, és hogy igenis volt oka annak, hogy eddig nem találkoztunk.
Amikor a ház elé értem, már hevesen dobogott a szívem, éreztem, rögvest kiugrik a helyéből.
- Visszaforduljak most? –kérdeztem magamtól –Nem, be kell menjél. Szedd össze magad, és menj be! Rég óta készülsz erre a találkozásra, bármi is legyen, most eljött az ideje.
Összeszorítottam a fogam, és beléptem a kapun. Ügyes kis takaros ház volt, az udvar nagyon tisztán tartva, bár kissé kietlennek tűnt. Sehol egy kutya vagy macska, sem baromfi állatok. Semmi. Az udvar apró kövekkel le volt hintve, két oldalán vasból állások rögzítve, és az egész udvart körbefonta a szőlő lugas, ami így nyáron nagyon kellemes hűvössé tette az egész udvart.
Az udvar felöl a háznak tornáca, ami végigfutott a ház oldalán, középen egy kis kiugróval. A tornác párkányára végig virágok, cserepes virágok voltak téve. Pelergónia és muskátli, fehér és piros színben váltakozva. Tetszett az egész környezet, valahogy ilyennek is képzeltem el, hogy Apa ilyen helyen lakhat. Melegség öntötte el a szívemet. Beléptem a tornácra és bekopogtam.
Ő nyitott ajtót. Soha nem láttam eddig, mégis tudtam, hogy ő az. Magas, szőke, tagbaszakadt férfi, nagy kék szemekkel (tőle örököltem a szemeimet, most már tudtam). Mosolyogva nézett rám. Még a mosolya is az enyém volt, vagy az enyém az övé. Én is mosolyogtam.
Udvariasan beinvitált, és székkel kínált. Nem akartam elutasítani, bár kínosan éreztem magam, mert még be se mutatkoztam, leültem, félfenékkel a székre. Barátné szokta azt mondani ilyenkor, hogy úgy ülök, mintha már mennék is.
Az Apám összetévesztett valakivel, akit éppen várt, és elkezdett velem beszélgetni valami szállításról, meg áruról……nekem meg halvány lilám se volt az egészről. Egy idő után furcsán nézett rám, várta, hogy szólaljak meg. Várta, hogy folytassam az elkezdett beszélgetést. Erre én felálltam és odamentem hozzá, kinyújtottam a kezem és bemutatkoztam.
Ő is kezet nyújtott és bemutatkozott. Láttam az arcán, hogy még most sem tudja, ki is vagyok valójában. Akkor bátorságot vettem és szembenézve vele mondtam.
- Az Anyám szerint maga az én Apám.
Azt hitte, viccelek, furcsán nézett rám, egyre mélyebben, aztán megkérdezte, hogy hívják az Anyámat. Megmondtam. Hirtelen néma csend szakadt közénk. Annyira hosszúnak tűnt, hogy már azt hittem megállt az idő, és valahol a másodpercek között ragadtunk tétlenül, céltalanul.
Még a szívem dobogása is megállt egy időre, vágni lehetett volna olyan mélységes hallgatás volt. Ahogy ott nézett rám, én pedig rá……… hirtelen nem éreztem semmit.
Aztán idegesen fel-alá kezdett járni.
- Mit akar tőlem? Én nem vagyok az Apja. Amikor ott hagytam az Anyját, megmondtam neki. Vagy a gyermek vagy én. Ha neki a gyermek kellett, akkor én elmentem. Egyáltalán nem voltam rá felkészülve, hogy gyerekem legyen. Én nem akartam, ma sem akarom. Most mit akar tőlem? Hogy boruljak a nyakába és ölelgessem? Engem akkor senki nem kérdezett.
- Hát engem se kérdezett senki- Csak úgy kijött a számból, annyira nevetséges volt az egész. Aztán összeszedtem minden erőmet és még egyszer szembe álltam vele.
- Tudja mit? Örvendek, hogy végre megismerhetem. Legalább többet nem kergetek hiú ábrándokat, nem reménykedem magával kapcsolatosan semmit. Nem is akarok én semmit, és tudja miért nem? Mert rájöttem, hogy az, akit én Apának kellene nevezzek, a világon a legnagyobb szemét disznó. Bocsánat, hogy megzavartam. Igaza van. Nem is az Apám.
Azt nem tudom, hogy jöttem el onnan, de hazáig nagyon hosszú volt az út. Elég hosszú ahhoz, hogy kisírjam magam, hogy véglegesen eltemessem magamban. Soha többet nem ejtettem ki a számon, soha többé nem hoztam szóba, csak amikor elmondtam az Anyámnak, hogy megkerestem azt a szemetet, aki állítólag az Apám. Anya rám nézett, csak annyit mondott.
- Most legalább tudod.
- De miért nem mondtad el Te nekem?
- Nekem nem hitted volna el, mint ahogy azt se hitted el, hogy soha nem írt neked egy szál levelet sem.
Túléltem ezt is, mint ahogy az életben annyi mindent túl lehet élni. Egy érzéssel kevesebb lettem, de legalább tudtam az igazságot. Az igazság, ami néha olyan kegyetlen tud lenni.
Így aztán kedves olvasó, ha netalán valaki egyszer megkérdezi tőlem, hogy mit jelent az a szó, hogy APA, azt hiszem, csak annyit tudok rá válaszolni – nem tudom-