Beszélgetem Veled. Elmeséltem a csalódásaimat, te is elmesélted nekem a tiedet. Ismerem minden gondolatodat, ismerem a vágyaid, tudom, hogy nem vagy boldog, de nem tudok segíteni rajtad. Amikor ezelőtt három éve megtörtént, ami megtörtént, akkor tudtam, éreztem, hogy vége. Hogy én már soha nem leszek a tied, és te az enyém, és a mi szerelemünk úgy halt meg, hogy ki sem bontakozott. Szeretlek most is, de ez a szeretet már szabad. Gondolok rád, és szeretlek. Anélkül, hogy várnálak, anélkül, hogy reménykednék, hogy bármit is álmodnék. Tudom, hogy ebben az életünkben mi már nem találkozunk, és mégis. Sokszor gondolok rád. Jobban ismerlek, mint önmagamat. Az is lehet, hogy olvasod a gondolataimat, de az is lehet, hogy nem. De jobb is, ha nem tudom. Így legalább kimondom, kimondok mindent. A jót is, a rosszat is. Jó volt beszélgetni veled, megnyugtató. Imádkoztam érted, és még fogok. Boldog volnék, ha tudom, hogy meglelted a békédet, és a mindennapok öröme kitölti lelkedet, életedet.