A nővéremet szeretem. Furcsa, hogy ezt mondom, amikor a sors úgy adta, hogy mi ne együtt nőjünk fel, és nem sok dolog kössön össze minket.

Emlékszem egy alkalommal, amikor hazamentem nyári vakációzni találkoztam vele. Az Anyám szeretett hazavinni egyhetes vakációra, ez az idő arra volt jó, hogy körbevigyen az ismerősök, barátnők kőzött, és eldicsekedje nekik, hogy milyen szép és okos kislánya van neki. Ilyenkor olyan kellett legyek, mint egy betanított cirkuszi majom. Mindenkinek kezit csókolóm-ót köszöntem, sokat mosolyogtam, ha kértek még énekeltem és táncoltam is vagy valamilyen verset szavaltam, hogy lássák Anyámnak milyen okos, szép kislánya van. Ha szerencsém volt még valami édességet is kaptam jutalomból akár a majmok a banánt és a tapsot. Mondjuk úgy, hogy én taps helyett inkább cuppanós és ragadós vénasszonyos puszikat meg dicséreteket kaptam. De ahogy a hét letelt én kezdtem egyre terhesebb lenni az Anyám számára. Amikor már mindenkihez elhordozott kezdtem unalmas nyűg lenni. Egy ilyen alkalomkor kérte meg a nővéremet, aki éppen meglátogatott bennünket, hogy vigyen el engem moziba. Még a mozit is fizette, csakhogy megszabaduljon mindkettőnktől pár órára. Mi elmentünk ketten a moziba. Közben nem sokat beszélgettünk. Én a kis elemista unalmas téma voltam a gimnazista nővérem számára éppen csak néhány tőmondatra futotta. 13 évvel volt nagyobb, mint én. Felnéztem rá és szerettem volna közelebb kerülni hozzá, de éreztem, hogy ez nem lehetséges. Talán majd egyszer, ha majd én is nagyobb leszek. Már akkor olyan kisgyerekként nagyon megéreztem, ha valaki nem kedvelt, vagy ha éppen szimpatikus voltam az illető személynek.

Ahogy jöttünk ki a moziból a nővéremet megszólította egy vele egykorú lány, valószínű valamelyik osztálytársa vagy barátnője lehetett. Leálltak ketten beszélgetni, a nővérem rólam teljesen megfeledkezett de azért én ott álltam mellette és figyeltem mit beszélgetnek, hiszen gyermek voltam és kíváncsi. Ahogy ott beszélgetnek, a másik lány egyszer csak észrevesz engem, és felém fordul.

-Ki ez a lányka, a húgod? Milyen aranyos és hasonlít is rád!

A nővérem zavarba jött és félig elfordulva ezt mondta.

-Dehogy a húgom… ez csak az Anyám lánya, nekem nem a húgom!- azzal sietve elköszönt és elindult hazafelé én pedig kullogtam utána közben, pedig ott égtek bennem felelőtlenül kimondott szavai. Bizonyára régen nem emlékszik erre már, bár én is el tudnám felejteni. Nem haragszom rá, akkor sem haragudtam csak fájt az, ahogy érzett irántam. Szeretem a nővéremet, de tudom, hogy mi soha sem lehetünk olyanok, mint az igazi testvérek. Igaz vannak még csodák, de ezek nem velem szoktak megtörténni.