De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.
Minden ötödik nő állítja: a legjobb barátja hímnemű. Egy férfi, akivel minden bánatát és örömét megoszthatja, akit felverhet akár az éjszaka kellős közepén is, hogy belezokogjon a telefonba, és aki mellett – még ha párkapcsolatban áll is az illető – komoly kiváltságokat élvez. Az ilyen barátság általában csak addig tarthat, amíg az egyik fél nem talál olyan partnerre, akiben a barát és a szerető briliánsan ötvöződik. Onnantól kezdve ez a bizonyos harmadik feleslegessé, jobbik esetben mellőzötté válik. Hiszed vagy nem, férfi barátainkat ugyanolyan tudatossággal választjuk ki, mint potenciális lovagjainkat. Ez az oka annak, hogy ezek az ellentétes nemű barátok nagyrészt miattunk mennek tönkre: legyen szó barátságról vagy szerelemről, mi mindkét esetben figyelemre és gyengédségre vágyunk társaságunkért cserébe. Éppen emiatt vérzünk el olyan gyakran a nemek közti barátság mezején.
Igen is meg nem is. Van férfi barátom, nem is egy, de egyiket sem merném éjszaka felverni, meg aztán azért neki sem mondanék el mindent. Hiszen ha valóban mindent elmondhatnék, akkor meg minek nem lenne a társam, a szerelemem? Amikor 19 éves voltam az egyik osztálytársam Levi volt a barátom, az egyik legjobb. Ketten mentünk moziba, színházba, sőt amikor megkaptam az első Mozart lemezemet, vele hallgattam végig otthon a kis albérleti szobámban. Leoltottam a villanyt, a kályha ajtaját kinyitva hagytam, a tűzlángok kedves hangulatfényt varázsoltak a szobának. Feltettem a zenét, és ledőltem az ágyra. Csak úgy ruhásan, cipősen, ő mellém feküdt és miközben hallgattuk a zenét, beszélgettünk. Nekem akkor nem volt komoly kapcsolatom, neki igen, és velem osztotta meg a gondjait. Én jó hallgató vagyok, de a saját kapcsolataimról nem szeretek nagyon mesélni. Még tanáccsal is elláttam Levit, ami volt, hogy hasznosnak bizonyult. Aztán egy napon furcsa változás állott be nála. Kijelentette, hogy tetszem neki és járjunk. Én meg köpni, nyelni nem tudtam. Nem volt az esetem, nem akartam megbántani, de tudtam, hogy ha nem vagyok hozzá őszinte, akkor elveszítem. Finoman a tudtára adtam, hogy szeretném, ha ez az állapot megmaradna köztünk. Soha többet nem szólott hozzám. Az érettségi bulin úgy elment mellettem, mintha levegő lennék. Nagyot csalódtam benne. Aztán soha többet nem láttam. A másik ilyen barátom Holdsugár volt. Vele azonban fordítva történtek a dolgok, én voltam az, aki szerelmes voltam és ő, aki nem. Én azonban nem rúgtam fel a barátságunkat, ma is barátok vagyunk, de elég jó idő kellett, amíg az érzéseimet helyre tettem. Most már csak egy testvéri szeretet érzek iránta, és tudom, hogy ez már nem is fog megváltozni. De ott van Jófej is, akivel mindig is nagyon jó barátok voltunk, jó vele inkább üzleti dolgokban szoktam beszélgetni, de ha tanácsra van szükségem, felhívom Jófej barátomat és ő megoldja nekem az olyan törvényes kiskapus kérdéseimet.
Barátok lehetnek, sőt barátnők is, vannak, bőven, de egyik sem helyettesíti a társat. Az még várat magára, de érzem, hogy az is eljön. Lehet, hogy már itt is van a közelemben, lehet, hogy ismerem, csak még nem jöttem rá, csak még ő sem figyelt fel rám? Ki tudja?
Olyan szép dolgot olvastam a minap. Azt gondoljuk, hogy az érzéseink vezetik a szívünket, hogy arra kell hallgassunk. Néha azonban a szívet is irányítani kell, az érzéseinknek utat kell mutatni, mert bizony nem ragadhatunk le olyan gondolatoknál, amik sehová nem vezetnek.
