A tegnap anyámnak születés napja volt. 84 évet töltött. Rég nem voltam nála, több mint egy hete. Tudom, hogy kötelességem menni, tudom, hogy az a belső kis hang azt mondja, szégyelld magad, nem teheted meg, hogy megfeledkezz a kötelességedről, de valahogy mindig elmaradt. Aztán vettem neki cukorkát, azt szereti és elmentem. Amikor felértem a szobájában jutott eszembe, hogy szülinapja van. Igazán vehettem volna még valamit neki.
- Hoztál szivart? Hozzál nekem cigarettát, mert nagyon ideges vagyok.
- Mért vagy ideges Anya? Nincsen semmi gondod, bajod, mindened megvan? Van, hol lakjál, van, mit egyél, gondodat viselik itt, mért vagy ideges?
- Nem tudom, ideges vagyok, és egy szál szivar megnyugtat.
-Jól van, hozok neked cigarettát.
- De gyere, ne felejtsd el. Tudom, hogy nem jössz vissza, csak megígéred, de nem jössz vissza.
- Visszajövök.
- Hamar gyere vissza, nagyon hamar!
Nem szeretem, amikor követelőzik. Olyan lett már, mint egy gyerek. Rájöttem mit nem szeretek még benne. Olyan ritkán látom mosolyogni. Életében keveset mosolygott, mindig olyan morogó, panaszkodó, másokat irigyelő tud lenni. Pedig ha belegondolok más is lehetett, volna. Annyi esélyt kapott az élettől, és mindig elszalasztotta őket. Hát igen, ilyen, és így kell őt elfogadni. Rám néz, és szinte látom a szemében a kis sárga ördögöt.
- Megint új láncot vettél magadnak?
- Nem Anya, már nagyon rég nem vettem magamnak semmit, ezt ajándékban kaptam valakitől.
Mindig azt nézi, mi van rajtam, mi az új, és mi az, amit nem szeret. A hajam ahányszor ki van engedve, mindig megkritizál „ hogy nézel ki „alapon, pedig én szeretem. Nem szeret, nem tud szeretni, de engem már nem érdekel. Valahogy már fájni sem tud. Elfogadtam. Igen, elfogadtam és ez, jó érzéssel tölt el. Sok minden közbejött, későre tudtam visszamenni, és elvinni neki, amit kért. Már vacsoráztak lent az ebédlőben. Odamentem és próbáltam úgy odaadni, hogy mások ne lássák. Úgy nyúlt utána, mint egy ragadozó madár a prédája után. Még meg is karmolt. Megpusziltam.
- Boldog szülinapot Anya. Azzal otthagytam őt. Az én szülinapom is lejárt, de ő nem említette egy szóval sem. Nem is várom, mert, rég óta nem említi meg. Gyerekkoromban készíttetett tortát és fényképészt hivatott. Nem emlékszem rá, de a fénykép megvan. Ahogyan állok ott egyedül a torta előtt, és bénán vigyorgok bele a kamerába.
Hazafelé anyósom jut eszembe. Az asszony, aki Anyámnak volt az ellentéte. Mindig másokért élt, másokat szolgált ki, folyton haptákban állt, hogy őszinte legyek, engem sokszor már idegesített, hogy soha nem tudott lazítani. Érdekes dolgot olvastam erről.
A legtöbb ember azért hoz áldozatot, hogy szeressék. Csakhogy az élet azt bizonyítja, hogy soha nem lehet boldog valaki azáltal, hogy feláldozza magát másokért. Jó dolog segíteni, de a segítés nem lehet életcél. Mert ez az érzelmi zsarolás egyik nagyon kemény formája. Aki feláldozza magát, többnyire még önmagának sem meri bevallani, hogy valamit meg akar szerezni. A másik ember hálája után sóvárog, dicséretet és elismerést akar az áldozatáért cserébe. Aki csak másoknak él, annak nagyon alacsony az önértékelése. Nehezen tudja elfogadni önmagát. Úgy érzi: senki nem szereti önmagáért. Tehát valami pluszt kell adni, valami jót kell tenni, hogy számíthasson a szeretetre. Előbb bizonyítania kell, hogy kiérdemli az elismerést, a dicséretet, a szeretetet. Le akarja kötelezni, magához akarja láncolni a másikat a tettei által.
Amikor megismertem Anyósomat, azt hittem ő a tökéletes Anya. Szerettem, és ő is szeretet engem, de ma már tudom, hogy amíg az Anyám az egyik véglet volt, addig ő a másik, és egyik sem jó. Sem neki, sem a környezetének. A jó közép az igazi. Most már tudom. Amikor exem próbált az anyjára hasonlítani, és felhozta nekem párszor, hogy bezzeg így és bezzeg úgy, én kijelentettem, hogy nem akarok az Anyja szerepébe lépni, és nem akarok olyan lenni, mint ő. Szerettem, tiszteltem őt, de semmiképpen nem akarom azt az áldozati anyát és feleséget eljátszani, amit ő tett. Én szeretem magam, és szeretem az életet, és élni akarok a magam módján. Aki pedig el tud engem fogadni, és szeretni tud, anélkül, hogy meg akarna változtatni, azt én is elfogadom. Minél jobban elveszi valaki a szabadságomat, annál inkább lázadok. Engem nem lehet láncra kötni, vagy kalitkába zárni, még ha aranyból van sem. Én szabadnak születtem, és szabadon akarok élni. Ha szállni tudsz velem, jöhetsz, de ha nem, akkor sincs baj, én elmegyek.
Visszatérve anyósomra, nagyon szerettem őt, de megtanultam egy idő után, hogy azért ne engedjem túl közel magamhoz. A maga módján ő is szeretett engem, elhalmozott ajándékokkal, kereste a kedvem sokszor, de éreztem mindig, hogy ez a megfelelni vágyás túl sok feszültséget okoz neki. Egy idő után meg tanultam azonban kezelni. A végletek embere volt. Hol nagyon boldog, örvendett nekem, a gyerekeknek, mindennek, hol azt se tudtam miért, elvonult és sírt. Vagy egyszerűen kitört és ordított nekem, felhányva minden szeretetét, és bűntudatba hajszolva engem. Amikor láttam, hogy már nagyon feszült, odamentem hozzá és megöltetem, vagy csak egyszerűen halk hangon mondtam neki.
- Anyu, kérem, nyugodjék meg! Nincsen semmi baj. Minden úgy van jól, ahogy van. Fogadja el, hogy én ilyen vagyok, és maga meg olyan. Mindketten jó emberek vagyunk, csak kicsit másképp. Nem tudunk mindig mindenkinek megfelelni. Ez van.
Volt, hogy bement a szobájába és órákig nem jött ki, de amikor kijött, mintha semmi sem történt volna. De volt, hogy belátta, valóban semmi értelme, hogy ekkora drámát lecsapjon a semmiségért. Tudtam, hogy a drámák mögött más is van, lehet, hogy apura haragudott, és lehet, hogy valami más bosszantotta. De leginkább azt hiszem, magával nem volt kibékülve. Kislánykorában kifordult a lába és megműtötték. A műtét rosszul sikerült, 1o centivel megrövidült az egyik lába. Nagyon aktív, nagyon mozgékony volt így is, de éreztem, mindig a bizonyítási vágyat benne. Meg akarta mutatni a Világnak, hogy ő azért van olyan jó, mint bárki más, akinek nincsenek ilyen problémái. Így igaz, fantasztikus tudott lenni. Pillanatok alatt két-három fogást tudott főzni, és még sütött és azt se tudta mit tegyen, amikor haza mentünk. Mindent magára vállalt, sokat dolgozott, mégis mindig aput dicsérte, hogy milyen ügyes, hogy tud dolgozni. Apu, pedig csak morgott, soha nem dicsérte meg, soha nem ölelte meg. Amikor haldoklott is azt mondta:
- Vigyázzatok Apura, mert szegény olyan beteges.
Egyik sem jó, az igazi az, amikor magaddal vagy kibékülve, amikor jó érzed magad a saját bőrödben.
„Felépítesz a fejedben egy világot a kilogikázott, kikövetkeztetett dolgokból, s azt hiszed: az a valóság. Pedig ezeknek a valósághoz semmi közük sincs. Azt hiszed: ismered a másikat, pedig, hogy mi van a lelke mélyén, fogalmad sincs róla. Azt hiszed, ismered egy-egy esemény igazi hátterét, de az igazi az mindig rejtve marad. Mind-mind az elme szüleménye.”
Most elmegyek és lefekszem, mert készülnöm kell a vizsgáimra és hangulatilag nagyon, de nagyon magam alatt vagyok. Úgy is csak zagyvaságokat írok. Szar hangulat, szar írás.
