Elvették a villanyt, és itt ülök és várok, hogy visszaadják. Mintha a Cseusescu korszakot juttatná eszembe, amikor rendszeres volt az áramkihagyás. Állítólag ezzel is sporoltunk. Fürdenem kéne, főzni, odakészítettem már az ételt is, de hát pechemre villanykályhával főzők. Még Majdnemszerető segítségével vettem volt. Na nem, nem ő vette, hanem ő segített ki, hogy hol kapok olcsóbban. Az éjjel vele álmodtam. Különös és egészen fura álmaim voltak vele. Most is gondolok rá, pedig már nem akarok. Mintha belém lenne kapaszkodva a gondolat. Holdsugárral beszélgettünk egyszer erről, hogy vajon lehet egy olyan, hogy gondolati formában a másik nem enged el? Én akkor azt mondtam, hogy nem hiszem, de most kicsit megkérdőjelezem.

Hát igen, Holdsugár ő egy különleges ember a számomra. Bár nem teljesedhetett ki a mi szerelmünk, ő mindig is különleges helyen lesz a szívemben. Egyike a keveseknek, akit igazán, tiszta szívemből szerettem és még ma is, szeretem. A mostani szeretetem azonban már nem az a fajta, amit szerelemnek nevezünk, hanem amit baráti szeretetnek. Holdsugár akkor jelent meg az életemben, amikor nagyon mélyponton voltam. Ő olyan volt, ha rövid időre is, mint Angyal, segített kijönni a gödörből. Hogy közben szerelmes lettem belé, hát istenem, megesik, főleg amikor nincsen senkid, amikor otthon csak a durva szavakat kapod, a meg nem értést, az alábecsülést. Akkor ismerkedtem meg vele egy fórumon, érdekes volt, mert úgy beszélgettünk együtt, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Az első perctől, és most már tudom, hogy előző életemben is fontos szerepet játszott. Azt nem tudom mit, de azt igen, hogy létezett, és én léteztem a számára.

Meg tudott nevetetni, és az nagyon fontos. A humor a szeretet mellett az egyik legfontosabb dolog. És gondolnád, hogy még csak nem is találkoztunk személyesen? Hát nem, egyszer akartam én, de akkor ő nem akarta, most azonban már én sem akarom. Jól van ez, így ahogy van. Nem szeretném, világért sem, hogy ő is egy futó kapcsolattá alakuljon át. Maradjon meg az emlékeimben így szépen, tisztán. Most már úgyis tudom, hogy nem ő az, aki el kell, érkezzen hozzám.

Barátok? A barátok kellenek, mert amikor nagyon el vagy keseredve, van, akivel beszélgess. A barát felvidít, elfeledteti bánatodat, ha csak egy kis időre is. Szükség van barátokra, és nekem hála istennek sok barátom van, fiú és lány is egyaránt. De a társ az, aki a legjobb barátod, akinek bármikor megcsengetheted a telefonját, hogy figyelj, most szükségem van rád. Szükségem van, hogy meghallgass, szükségem van, hogy segíts, szükségem van, hogy itt legyél mellettem, mert hiányzol nagyon. És a Társ akkor, veszi a kabátját és eljön, és ott van veled, vagy vigasztal, vagy semmit se tesz, csak ott van melletted, és nagyokat hallgattok ketten. Hát igen, ritka kincs az ilyen társ.

Az emberek nagy része társas magányban él, mert gyerekkorunkban belénk táplálták, hogy: Rossz a rosszal, de rosszabb nélküle.

Micsoda nagy ökörség ez is. A rossz az rossz. Hogy milyen mélységben rossz valami abba most nem akarok belemenni, de ha te úgy érzed, hogy változtatni akarsz, akkor mindenképpen cselekedni kell. Felvállalni az ismeretlennel járó következményeket. Nekem, most, hogy elváltam, nagyon nehéz. Kimondani sem tudom, milyen nehéz. Néha éjszaka nézem a plafont és gondolkozom, mi legyen? De a lelkem nyugodtabb, mint volt. Tudom, hogy ha nem váltam volna el, ezek a problémáim ugyanúgy meglennének, és mellette kéne, hallgassam az ő durva beszédét. Hiába na, az élet eleget megedzett, mégis a durva beszédet mai napig sem tudom szokni. Fájnak a durva szavak, jobban, mint a tettek, mert a szavak a gondolatok megtestesítői, és ha a gondolatai ennyire durvák, akkor hol van a szeretet. Engem a szeretetlensége ölt meg leginkább. De most már nem is csodálkozom rajta. Hogyan is tudna szeretni valaki, aki önmagát sem szereti. Fiatalember és mégis olyan meggörnyedve megy az úton, mintha legalább hetvenéves lenne.

Nem tudom, mit érek, nem tudom, hogy mit érdemlek az élettől, de inkább legyek egyedül, mint társas magányban. Néha hallgatom a barátokat, ismerősöket, sőt a vendégeimet, ahogyan mondják, hogy mennyire utálják, mennyire gyűlölik a párjukat. És vele élnek, és vele fekszenek. Nem értem ezt. Hogy lehet így mérgezni magunkat? Mert ez csak méreg. Mindennap beadott, önkéntes méreg dózis. Aztán meg csodálkozunk, hogy megbetegedünk, és meghalunk. Igen tudom. Meghalni meg kell. De nem mindegy hogyan és mikor. Ha menni kell, elmegyek én is. De addig szeretném az életemet olyan szépen élni, hogy amikor az utolsó órában visszagondolok, rá azt mondjam. Úgy volt jól, ahogy volt, és boldog vagyok, hogy ezeket az érzéseket megélhettem. Lehet, hogy őrült vagyok? Lehet, hogy kakukkfióka vagyok, de én akkor is ezt állítom. Túl rövid az élet, hogy haragot hordozzak a szívemben, és túl értékes ahhoz, hogy szeretetlenségben töltsem el.