Egyre jobban fáj a karom. Meme megmasszírozta, de lehet, hogy nem volt jó ötlet. Akkor jól esett de most mintha még jobban fájna. Ha így folytatja, még írni sem tudok. És itt van ez a hét és a következő, és én tele vagyok vizsgákkal. Mindennap egy vagy kettő. Csak a jóisten a megmondója, hogyan fogom végig csinálni. Most az kéne, hogy feküdjek, és ápoljam, kíméljem magam. De akkor ki rendezi a fiúkat, ki főz, ki mosogat, és főleg ki vizsgázik le helyettem? Nos ez itt a nagy kérdés. Jaj, csak már túl lennék rajta.

Ilyenkor még jobban érzem, mennyire hiányzik valaki mellőlem. Az ember a barátait a bajban ismeri meg, és azt hiszem az igazi társat is. De nincsen még egy fél társ se, semmilyen, és ahogyan élek, nem járok sehová, nincs is nagyon reményem rá. Kinek kell egy olyan nő, aki tele van gondokkal, meg két kamaszodó fiúval. Akiket nem elég elviselni, hanem szót kell tudni váltani velük, és szeretni őket. Igaza volt Pótanyának, amikor azt mondta, hogy illúziókat kergetek. Egyedül kell megoldanom mindent. Pedig még nőnek is sok néha lenni, hát akkor férfinek. Feje tetejére állott a világ, nincsen benne semmi ráció. Csak a harc, az örökös küzdelem. Annyit küszködtem egész életemben, már nagyon unom. Szeretném, ha annyi pénzem legyen, hogy azon gondolkodjak, hogyan tudnék másoknak segíteni, és a családomat a legnagyobb rendben látni. A fiúk tanuljanak, és kötelességtudók legyenek, és én is élvezzem a munkám. Nem folyton csak azon görcsölni, hogy mit hoz a holnap. Gazdag akarok lenni!!! Bőséget akarok!!!