Nagyra nőtt, sudár teste olyan, mint egy nádszál. Formás lábai arányosak, a vállai szélesednek, akár egy kis bikának. Fiúgyermek, de gyönyörű teste van. Az arca is arányos, szép vonásokkal, okos szemei huncutul kutatnak bele a nagyvilágba. Szőke haját megrázza, és fejét felemeli büszkén, akár egy oroszlán. Pedig még csak gyermek. Pörög körülötte az élet, akár egy nagy kerék, egyszer lent, máskor fent és meg nem áll, meg nem áll. Mi lesz belőled fiam? Néha nézem, ahogyan alszik, vonásai kisimulnak, és akkora béke van benne. Amikor alszik. Aztán felébred, és már azon jár az esze, hogy mivel bosszantson fel. Valaminek mindig kell történnie körülötte, mert ha nem, nem nyugszik, nincs az jól. Unatkozik. Elmentem vizsgázni, és amikor hazaértem ragyogó szemekkel várt.

Bevezetett a konyhába és elém tolta a tányért a süteménynek nevezett valami kutyulmánnyal. Amikor szétnéztem a konyhán, azt hittem megüt a guta. Minden felhányva, minden összeragacsozva. Itt egy koszos tányér, amott két ragacsos villa, meg kanál. Az asztal meg mintha hurrikán haladt volna végig rajta. Megkóstolom a sütinek nevezett valamit, ami édes volt és nyúlós, és kicsit nyers is. Amikor azonban kinyitom a hüttő ajtaját, arra már szerintem a színem is megváltozott. A kofrács tojásból, kb. 2o darabból, kettő soványodott a szélén. Akkor elkezdtem felmérni a telepet. Cukor elfogyva, tojás elpocsékolva, liszt kiöntve és a többi apró dolgokról ne is beszéljek, az étcsóki odaégetve a tányérra.

-Holnap akartam sütni valami finomat, és ha már annyira érdekel, együtt meg is süthettük volna. Nézd, meg mit tettél. Csupa pazarlást és kottavetélést. Közel álltam hozzá, hogy elsírjam magam. Most amikor úgy megfontolom, hogy mit és hogyan készítek, akkor jön ő egy ilyen ötlettel, és mindent elpazarol. Tudom, hogy lelkes volt, és jót akart, de én olyan mérges voltam, hogy azt el nem tudom mondani. Leültem az ágy szélére és gondolkoztam. Mit tegyek? Most mit tegyek vele? Megdicsérni nem fogom, mert egyáltalán nem dicsérni való dolog. De azt is tudom, hogy örömet akart szerezni, az egy dolog, hogy nem sikerült. Amikor látta, hogy fel vagyok háborodva elszaladt. Mindig elszalad mostanában, ha valami rosszat tesz. Nem tudok leülni vele és megbeszélni. Egyszer régen olvastam egy elbeszélést, de már nem emlékszem sok részre belőle, csak arra, hogy a nő meséli, hogy a férje azt találta ki, hogy megkíméli őt, és felvállalta a főzést. Na az is valahogy ilyen formában történhetett, a lényeg, hogy az ebéd az úgy sikerült, ahogy sikerült, de utána késő éjszakáig súrolta a földet, a kályhát, az asztalt, bútorokat és az edényeket. Nos valami ilyesfajta kikímélésben volt nekem is részem az én Okoskámmal. Mindig is kívántam, hogy Anya legyek. Jó anya akartam lenni, jobb, mint az én anyám. Arra gondoltam, hogy ha szeretetet adok, ha etetem őket, öltöztetem, ápolom, amikor beteg, és mesét mondok neki elalvás előtt, akkor jó anya vagyok. De most már tudom, hogy mindez nem határozza meg, hogy jó vagyok, vagy rossz. A gyerekeink tíz éves korukig az anyához vannak kötve, egy kis láthatatlan szállal. Addig még hatni tudsz rájuk, még óvni tudod a rossztól. De amikor kamaszodnak, minden a feje tetejére áll, és azon veszed észre magad, hogy utálatos vagy, hogy folyton csak szidod őket, hogy már megint zsörtölődsz velük, mert ezerszer mondom el, ne csámcsogj, ne hörpölj, viselkedj, amikor az asztalnál ülsz. Köszönj, ha ismerős jön szembe veled, fogadj szót a tanító néninek, a tanár bácsinak és a többi és a többi. És azon veszed észre magad, hogy mindennap perelsz vele valamiért. Mert nem tesz rendet maga körül, mert nem akarja megírni a házi feladatát, mert nem fogad szót. Hiába kérem szépen, hiába kiabálok, semmi sem használ.

Aztán másnap újra bevásárolok és megsütjük ketten azt a tortát, majd jó ízűen megesszük.

Mi lesz belőled én kicsi Okoskám?

Az jut eszembe, amikor baba volt. Már akkor nagyon tudta mit akar. Jó baba volt, soha nem sírt, soha nem nyafogott. Bezzeg kincsem hat hónapos koráig nem hagyta, hogy az éjszakát átaludjam. Ringattam éjszakákon át, és énekeltem neki. Volt úgy, hogy mindketten elaludtunk, én ülve, ő az ölemben, és ahogyan megmozdultam, hogy betegyem a kicsi ágyában, máris rázendített. Nem, Okoska csendes baba volt. Jól evett, és az egész éjszakát átaludta. És szoptatni is imádtam őt, mert olyan életre való volt. Két órával a születése után, már úgy tapasztotta pici száját a mellemre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Amikor megszületett, nem volt szép baba. Talán azért nem láttam olyan szépnek, mert Kincsem gyönyörű baba volt. Annyira formás, annyira szép halvány bőre, akár egy királykisasszonynak. De Okoska nem, ő nem volt olyan szép. El is könyveltem magamban, hogy a fő, hogy egészséges, hiszen minden baba nem lehet gyönyörű. Azonban ahogyan szoptattam, mindennap, a szemem előtt simultak ki a kis babaráncai, és a szemem láttára alakult át a rút kis kacsa valóságos hattyúvá. Ha behunyom a szemem, még most is érzem az ölelését, ahogyan puha kezecskéjével átölelt és mondta nekem

Alig volt kilenc hónapos, amikor megindult. Kincsem tizenegy hónaposan kezdett elindulni. Januárban töltötte az egy évet, és karácsonyra szembejött velem. Ez volt életem egyik legszebb ajándéka. Okoska ugyanabba a járókába tanult meg járni, mint Kincsem. De amíg Kincsem megakadt a küszöbnél, ő kitapasztalta, hogyan kell megoldani. Amikor a küszöbhöz ért, két kezével felemelte a járókát és áttipegett járókástól a küszöbön. Amikor visszagondolok, még most is mosolyognom kell. Aztán eltörött a járóka. Mister Nagymenő idegességében összeaprította. Másnap már ment Okoska, nem kellett több segédeszköz. Mindenben nagyon ügyes volt, egyetlen dolog, ami aggasztot, hogy mindig folyt a nyála. A nyálazó, amit naponta legalább tízszer kellett cserélni mindig nyálas volt.

-Kicsi nyállaskám, mi lesz belőled? – Mondogattam, és lám, milyen eleven és talpraesett gyerek lett belőle. Talán még túlságosan is az? Amikor három éves forma lett elkezdett hisztizni. Nem szeretem a hisztis gyerekeket, de ő aztán kitett magáért, Három leánykát, hisztis leánykát is kitett volna, ahogyan tudott hisztizni. Amikor visított, az éles hangjával, engem már a hideg rázott. Azt hittem, hogy a nagy veri, mert megesett, hogy hozzáütött. Nagyon féltékeny volt rá, pedig soha nem bántam egyikkel sem úgy, hogy azt érezze a másik, hogy őt nem szeretem. De úgy látszik ez benne, van a génekbe. Egyik nap, amikor a konyhába tevékenykedtem, meghallom, hogy a kicsi megint torka szakadtából visít. Három éves lehetett. Bemegyek a szobába, hogy lássam milyen baj történt. A kicsi beszorította a nagyfiamat a sarokba és kicsi öklével püfölte, miközben a nagy röhögött, ezzel még jobban felbosszantva a kicsit. Amikor szétválasztottam őket, megkérdeztem Okoskámat.

Rám nézett és ezt felelte.

Azt hittem, hogy rosszul hallok, és még egyszer rákérdeztem. Honnan hallotta ezt a gyerek? Olyan kifejezései voltak néha, mintha egy felnőtt emberrel beszélgettem volna, és nem egy gyerekkel. Mindig az volt az érzésem, hogy okosabb, mint a korabeli gyerekek. Ezt nem örömmel és büszkén mondom, mert pontosan ez okozta a legtöbb bajt. Hamarabb tanult, és amíg a többiek is felfogták a leckét, ő unatkozott, így aztán mindenféle plusz dolgokkal kezdte magát elfoglalni. A tanító néni nem nézte ezt jó szemmel, és egyre inkább rácetlizte a fiamra a hülyegyermek jelzőt. Én is hibás vagyok benne, mert nem vettem komolyan a gyereket, amikor először mesélte el, hogyan viselkedik vele a tanító néni. Nekem is voltak problémáim a tanító bácsival annak idején, arra gondoltam, hogy megoldódnak ezek a gondok. De a gondok egyre súlyosabbak kezdtek lenni, és mire harmadik osztályba jutottunk, már annyira elmérgesedett a viszony kettejük közt, hogy kisfiamat külön padba ültette, és kibírhatatlan természetűnek kiáltotta ki. Okoska pedig rátett még egy lapáttal, hiszen ha rossz, akkor legyen is rossz. Már nem is akart tanulni, megtagadta, hogy házi feladatokat végezzen és verekedni kezdett az osztálytársakkal, amiért azok kiközösítették. Akkor vittem el egy másik iskolába. Művészeti iskolába vittem, ahol bár csak azért vették fel, mert ismerték Miszter Nagymenőt, a végén kiderült, hogy gyönyörűen rajzol. Az osztályba ő volt az egyik legtehetségesebb diák. Az első félév után még egy karikatúra versenyen is díjat nyert, amiért én nagyon büszke voltam, és örvendtem, mert azt hittem, hogy a gondok lassan megoldódnak. De a gondok nem oldódtak meg. Otthon egyre feszültebb lett a légkör, Miszter Nagymenő egyre agresszívebb kezdett lenni, és mivel engem már nem tudott megérinteni, a gyereken kezdte kitölteni minden értem érzett dühét és haragját. Anyám is velünk lakott még akkor, és hát mi tagadás ő is hozzáadott a feszültséghez. Nem szerette Okoskámat, talán, mert egyforma természetük volt? Egyik sem engedett a huszonegyből. Anyám kifejezetten gyűlölte Okoskámat, és ezért mindig bosszantotta valamivel, Okoskám pedig egyre szemtelenebb lett vele szemben. De Anyám nemcsak vele állt hadi lábon, hanem Miszter Nagymenővel is. Hol engem mocskoltak, hol meg egymást szidták nekem. Néha az volt az érzésem, hogy négy gyerekem van, és hogy a nagyokkal több bajom van, mint a kisebbekkel. Az Anyám 8o évesen már nem változott, sőt egyre nyűgösebb és hisztisebb lett. Egy napon szinte összeverekedtek Miszter Nagymenővel. Dühébe az öklével beverte az ajtó ablakát és még szerencse, hogy nem vágta össze valamelyiküket. Ha most visszaemlékszem rá, már értem, hogy miért nem jött sokszor, hogy haza menjek, mert mindig valami rumli fogadott, vagy az egyik, vagy a másik félről. Az Anyám is és Miszter Nagymenő is nagyon ráálltak a gyerekre, és hát mondanom se kell, hogy a gyerek még szította a helyzetet. Én mindig azt mondom, hogy egy felnőttnek több esze kell, hogy legyen. Egyszer úgy megverte, hogy amikor mentem haza látom, hogy a gyereknek be van kötve a keze. Kibontottam és látom, hogy fekete foltok vannak a karján, és alig érek hozzá és sír. Azon az estén én is sírtam. Akkor döntöttem el, hogy vége. Már nagyon rég vége volt, de valamiért még mindig húztam, nem akartam kitenni a pontot. De akkor nagyon megijedtem.

Ezt mondta nekem, de akkor még nem gondolta, hogy meg is teszem. Rá egy hónapra beadtam a válópert. A kicsike sírt, azt hitte ő az oka, hogy elválok az apjától.

De ez egy másik történet. Most csak arról akartam neked mesélni, hogy bár néha nehéz természete van Okoskámnak, azért ő egy csodálatos gyerek. A maga kis huncutságaival együtt, és én hálát adok az Istennek, hogy ő az én fiam, és tudom, hogy amikor megnő, nagyon büszke fogok lenni rá. Ezért imádkozom érte mindennap, hogy megtalálja a maga útját, ahol boldog és kiteljesedett tud lenni.