Makacs, akaratos, utálatos, és mindennek elmondhatsz, mert már nem érdekel. Úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Most még az jutott eszembe, hogy agresszív vagyok. Legalábbis Majdnemszerető szerint. Azért mert kíváncsi voltam mire gondol, hogyan látja a dolgokat. Én agresszív? Vannak dolgok, amiket rám lehet cetlizni, de van, ami nem állja helyét. Aki azt mondja rám, hogy irigy vagyok vagy agresszív, az egyszerűen halvány fogalma sincs arról, milyen is vagyok. Azt hiszi, hogy ismer, de lehet, csak önmagát vetíti ki rám. Világ életemben utáltam az agresszív embereket, és az irigyeket, de… Itt megállok, mert nem akarok ítélkezni. Aki ítélkezik, az megítéltetik, és én tudom milyen. Soha nem fogadkozom, hogy így lesz meg úgy lesz, mert soha nem tudhatom. Nem azért írom ezeket a sorokat, hogy valakivel megszeretessem magam. Nem, ha ezért írnám, akkor csak szép és jó dolgokat írnék. Nem is beszéltem senkinek erről a blogról, csak Majdnemszeretőnek mutattam meg egyik írásomat, ami róla szólt, de meg vagyok győződve, hogy már rég nem is olvas ő sem. Ha csak a kefélésről, meg a szexuális életemről írnék, akkor lehet, hogy olvasna, akkor többen is olvasnának az idegen olvasóim közül, de az igazság, hogy nem azzal a céllal kezdtem el írni, hogy most minél több reklámot, és olvasó közösséget vonzzak be. Tudom, mi a menő, és mi az igazán eladható napjainkban. De én első sorban magamnak írok. Abban reménykedem, hogy amikor ezt az elkezdett naplót befejezem, arra letisztulnak a gondolataim, és megtalálom azt, akit, vagy amit kerestem életemen keresztül. Sokat változtam az évek során. Én a vadmacska, aki nem engedtem közel magamhoz senkit, nagyon sokat szelídültem. Sok szenvedés árán tanultam meg egyes dolgokat. A makacssággal is úgy kezdtem lenni, hogy már nem ragaszkodom, ahhoz, hogy minden áron nekem legyen igazam. Tulajdonképpen rájöttem arra, hogy nem az a fontos, hogy igazam legyen, hanem hogy békességem legyen, hogy megtaláljam a lelki nyugalmamat, hogy szeretetben éljek. Vannak időszakok, amikor valami vagy valaki nagyon fontos a számunkra, és egy bizonyos idő után, ha visszaemlékezünk, csak állunk és csodálkozunk magunkon, meg a változáson, amin keresztül mentünk. Mert a legnagyobb szerelem is kialszik, ha nem viszonozzák, mert a legnagyobb vágy is meghal egy idő után, és csak az emlékek maradnak meg, néha még az is elenyészik. Emlékszem, amikor 18 évesen szerelmes voltam Atában, amikor éveken át, nem tudtam elfejteni, mert a remény mindig ott égett a lelkemben, mert valahányszor kibékültünk adtam neki és magamnak még egy esélyt. Nem vettem észre, hogy régen nincsen már semmi, de annyira akartam a szerelmet, hogy hinni akartam neki. Hittem Mister Nagymenőnek, hogy szép életem lesz vele, pedig már a kezdetektől nem olyan volt, mint szerettem volna. De azt hittem megváltoztathatom, azt hittem, ha bebizonyítom neki, hogy én szeretem, ha látja, mennyire jó vagyok, akkor megszeret, akkor majd tisztelni fog. Most már tudom, hogy hiba volt. De ezt is meg kellett tanulni. Hittem Manónak, amikor átölelt és azt mondta: Ne búsulj Kincsem mindent, megoldunk, mi ketten, te és én. Farkas nem ígérgetett, de annyira jó volt vele lenni, hogy azt hittem ezért érdemes folytatni, azt hittem, ha mindkettőnknek jó, akkor ebből szerelem lesz. Nem volt. Kis békáról már nem is mesélek. Ő egy bohókás, nagyra nőtt gyerek, aki azt hiszi, hogy a Világ azért van, hogy mindenki az ő kedvére legyen. Legalább Majdnemszerető nem ámított, nem hazudott, hanem szemembe mondta, hogy nem érez semmit irántam. Olyan üresség járt át akkor, de inkább, így mint hazugságokkal.

Kigyógyultam mindegyikből. Érzem, hogy már egyik sem fontos. Lassan az emlékeket is elengedem. Már nem dobban meg a szívem sem, ha meglátom valamelyiket, már nem akarok mindenáron beszélgetni velük, már semmit nem akarok. Egy színdarab jut eszembe, ahogyan hajlanganak a fiatalok a színpadon, a madarak dalát énekelve. Madarak jönnek, madarak mennek, szállnak szabadon. Csak mi emberek kapaszkodunk a boldogságnak hitt kapcsolatokba, a vágyakkal tűzdelt semmibe. Kapaszkodunk, nem, nem akarok egyedül lenni, inkább neked fogom a kezed, még akkor is, ha gyűlölsz, még akkor is, ha gyűlöllek, nem baj, csak ne legyek egyedül, egyedül, egyedül, és közben nem veszem észre, hogy mennyire egyedül vagyok. Istenem mennyire körbeölelt a társas magány. Ismerek egy lányt. Gyöngy a neve, és olyan kis finomka nő. Szép, csinos, és ízlésesen öltözik. Művelt is és okos, meg nagy szíve van. Mégis van neki egy hibája. Egyik kapcsolatból a másikba mászik, és akkor szenved tőle, mert az, akit igazán szeret az nős, és esze ágában sincs elválni érte. Így aztán Gyöngy hol egyik férfi, hol a másik karjaiban keresi a boldogságot, és persze azt el is felejtettem mondani, hogy otthon van még a férje is, aki ugyancsak élősködik felette. Sokszor elgondoltam, hogy miért, miért nem tud rendet rakni az életébe? Talán a félelem, talán az, ami meggátolja abba, hogy szakítson minden eddigi kapcsolatával és kezdjen egy új életet. És így, mi fog történni vele? Ki fog égni, s talán egy napon úgy megy el, hogy senki sem hallja a segélykérését.  Nem, én nem akartam ilyen életet magamnak. Szeretnék tiszta lapokkal játszani, ha szeretek, legyen az őszinte szeretet, ha szeretek, akkor érezzem a viszonzást. Mit ér az élet, ha nincsen egy igazi társad? Tudom, hogy szomorú, de a választás az enyém. A remény mindig bennem van, hogy egyszer rátalálok én is a boldogságomra. Ha pedig Isten nem ezt a szerepet szánta nekem, akkor legalább a lelki békémet találom meg, és tudom, hogy megtettem mindent. Boldogság, gyere haza, gyere haza, mert várok rád.