Eszembe jutnak dolgok, csak úgy, pedig már régen el kéne, felejtsem őket. Már nem ment semmi köztünk, de én még féltem, féltem kitenni az utolsó pontot, még mindig vártam a csodát, hátha valami történni fog és érezni fogom, hogy szeret. Vizsgázni voltam Csíkba és pontosan akkor történt, amikor eladtam a Dáciát és a Rúzspíros még nem volt meg. Köztes időszak. Reggel busszal mentem be és előadások után stoppal jöttem hazafelé. Nem kellett sokat várjak, megállt egy fekete színű Volswagen és beültem. Középkorú férfi volt a volánnál. Beszélgetni kezdtünk, csak úgy semmiségekről, mi másról lehetett volna. Szólt a telefonom, Miszter Nagymenő volt. Ideges volt a hangja, tudtam, hogy baj van, a szívem idegesen kezdett kalapálni, éreztem, ahogy a torkomban van.
- Baj van, azt hiszem, eltörtem Okoska karját.
- Mit csináltál? Mi történt?
- Felidegesített, mint álltalába és megvertem. Kicsit jobban, mint akartam. Be kéne, vidd a kórházba, röntgenezzétek meg.
Nem tudtam szólni, a könnyeim csak úgy kéretlenül peregtek le arcomon. Szégyelltem magam, restelltem könnyeimet az idegen előtt, de nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Hosszú volt az út, azt hittem soha nem érek már haza. Az ajtóban már jött elém a másik kezével fogta a beteg karját és mosolygott.
- Anya ne haragudj Apára, nem akart ennyire megverni. Csak tudod az a gumibot kicsit kemény. Anya én vagyok a hibás, mert felidegesítettem.
Nem is szóltam hozzá. A harag és a bánat nem engedett szóhoz. Amikor megbizonyosodtam, hogy nincsen eltörve, csak erősen megütve, kissé megnyugodtam. Egy hétig borogattuk, az iskolában azt mondta, hogy leesett a lépcsőről.
Nem haragudott az apjára, pedig meg lett volna az oka rá, de ő nem haragudott. Nekem, pedig fájt a lelkem, ahányszor ránéztem. Tudom, hogy idegesítő tud lenni, tudom, hogy makacs, de bármilyen is legyen egy gyerek, nem érdemli meg, hogy megverjék, és nem így.
- Ne haragudj rá Anya, azért ő szeret engem.
Milyen szeretet az ilyen? Gumibottal verni meg a gyermekét. Azon a nap mérgemet csak abba tudtam levezetni, hogy a szekrény mögé dugtam a botot és, csak amikor elköltöztünk, mondtam meg, hol van. Verjen mást vele, de soha többé az én gyermekemet.
A gyengeség jele az, amikor egy férfi megver egy gyereket, vagy egy nőt. Hiszen esélyünk sincs vele szembe. Miért tud valaki ennyire agresszív lenni?
Szeretnék minden ilyen emléket elfelejteni, de nehéz. Amikor már azt hiszem nem is emlékszem, csak úgy elétörnek a semmiből, és fáj, még mindig fáj.
- Mikor fogom tudni, hogy megbocsátottam?- Kérdeztem a Mestert?
- Amikor már nem fáj.
És amikor belegondolok, hogy Okoska volt az, aki nem akarta, hogy elváljak az Apjától. Érdekes nem? Akkor is szereti őt, ha megveri, ha szemében mondja, hogy ki nem állhatja, ő akkor is szereti, és védi, próbálja megvédeni.
- Szeret engem, én vagyok a hibás, ha néha dühős rám.
Ezzel a gondolattal, én is mondhatnám, hogy engem is szeret, csak úgy nyilvánítja ki, hogy dühösen ordít, hogy durva szavakat vág hozzám. Na nem, én már nem hülyítem magam, elég volt. De Okoskának meghagyom a hitet, hadd gondolja, azt, hogy az apja nagyon szereti. Talán most, amikor nincs mellette, amikor nincsen gondja, baja vele, talán most még megszereti. Ki tudja?