Visszaemlékszem. Nemcsak rossz dolgok voltak az életemben, hanem jók is, és olyan jó érzés néha visszagondolni rá. Olyan az egész, mint egy nagy utazás, és ha jobban belegondolsz, hát az is. Sok arc, sok történés, sok érzés. Vajon, amikor meghalok, mi lesz erősebb bennem? Az emlékek hogyan fognak előjönni? Képek, hangok, vagy érzések formájában?

Tizenkilenc éves vagyok, dolgozom, és közben tanulok, esti osztályban. De komolyan veszem a tanulást, talán csak én egyedül, egyetemre készülök. Ritka dolog, hogy valaki az estiből egyetemre készül. Az elején megmosolyogták, aztán megszokták, végül elfogadták, hogy én a szőke csaj, már csak ilyen vagyok. Minden mondtam volna bárkinek is, hogy ez lehetett, hogy másképpen nem ment, mert, nincsen aki, eltartson, nincsen senki, aki segítsen. Szeretem az osztálytársaimat, bár van köztük egy pár, kicsit olyan, le se szarom típus, de engem nem zavar. Mindenki úgy rontja el az életét, ahogyan akarja. Megengedem, hogy puskáznak, másolják a házimat, így aztán elfogadtak, tesztíráskor, szinte megostromolnak, hogy melyikük ülhet mellém. Én szinte élvezem a helyzetet.

Van egy fiú az osztályban, akit kedvelek. Csonti, így hívom, mert mindig biceg egy kicsit. Valami gond van a bokájával. Nem zavarna, a bicegése, tetszik nekem a nagy barna szeme. Ami azonban zavar, hogy nem bízom benne. Minden szünetben másnak udvarol. Így aztán nem veszem komolyan, pedig tényleg tetszik. Az arca sem olyan különös, de a szemei teljesen lenyűgöznek. Mindig is a barna szemek voltak a gyengéim. A kék szemek hidegek, főleg a pasiké, és valóban ahány kék szemű pasim volt, egyik sem volt olyan érzelmes, csak a duma az övék. De a barna szemek beszédesek. Olyan melegség van bennük.  Csontival jól egyeztünk, de azért vigyáztam rá, hogy nehogy többet mutassak iránta a kelleténél. Nem bíztam meg benne, olyan kis szélhámosnak láttam.

Mindig ezt mondogatta, de soha nem lépett, én meg nem igazán biztattam.

Az Aranykorszaknak volt egy nagyon jellegzetes szokása, hogy hét nem múlhatott el úgy, hogy a nap valamelyik szakában ne vegyék el a villanyt. Én nem értem még ma sem, hogy mi volt benne a sporlás, amikor tíz, húsz percre elvették a villanyt, és ezért egyes gyárakban halomra romlottak el a félig legyártott termékek. Csau papa azonban mindig azt hangoztatta, hogy ha füvet is kell együnk, akkor is megadjuk az összes adóságunkat. Tény, hogy meg is adtuk, de nem azért, mert ő lemondott bármilyen kedvteléséről, vagy meghúzta volna a nadrágszíjat, hanem mert fanatikusan kiállott az elvei mellett és szerintem nem is tudta, hogy milyen nagy krízisbe kergette az országot. A lényeg az, hogy most se jobb, csak a jelmezek változtak. De térjek vissza az én kis lovestorymra.

Ott ültünk az osztályba és vártuk a tanárt, hogy jöjjön, amikor megint elvették a villanyt. Én háttal neki voltam dőlve a falnak, és nem is tudom, hogy mivel foglalkoztam, arra már nem emlékszem. Akkor ott a sötétben, átölelt és hosszasan szájon csókolt. Tudtam, hogy ő az, de annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam lereagálni. Azt hiszem, csak tűrtem, ahogyan csókolt, de az is lehet, hogy viszonoztam. Nem volt sokáig elvéve a villany, csak pár perc lehetett az egész, amikor visszaadták már két lépéssel hátrább állott, ugyancsak szemben velem.

Soha többet nem beszéltünk egyikünk se erről a csókról. Soha nem tisztáztuk az érzéseinket, az érettségi után, pedig többet nem találkoztunk. Tetszett nekem Csonti, és tudom, hogy én is tetszettem neki, mégis nem volt köztünk semmi, csak ez a lopott csók. Csók, amit nem tudok elfelejteni.

Nem tudom miért jutott ma eszembe? Hiszen se nem beszélgettem senkivel csókokról, se nem csókolóztam, és mégis. Mint egy napsugár előbukkant a semmiből, hogy egy kis vigaszt hozzon. Szép volt, olyan volt, mint egy kis buborék, és mégis, szép volt.

Vajon most hol van Csonti? Él még, és vajon az óta hány csókot lopott vagy adott?