A tegnap buliban voltam, igazán jól éreztem magam. Érdekes emberek vettek körül, sokat beszélgettünk. Az örökös téma. Kapcsolataink anyánkkal, apánkkal és önmagunkkal. Amikor azt hiszem, hogy semmi már ennél rosszabb nem lehet, amikor azt hiszem, hogy már senki többet nem bánthat meg, akkor kerülök megint a legnagyobb szarba. Az én örökös problémám, én és az anyám.

Senki ebben az életemben annyi szenvedést nem okozott, mint az anyám. Még szeretni sem lehet őt, mert egyszerűen nem hagyja. Vasárnap van, lazítós napom. Nekifogtam meggyújtottam egy gyertyát, imádom a gyertyákat, már kislánykorom óta, nem tudom miért, de halottak napján azt szerettem a legjobban, mikor a domboldal tele volt égő gyertyákkal. Szóval meggyújtottam egy gyertyát és megcsináltam a saját pedikűrömet. Az jutott eszembe, hogy a múltkor, amikor Anyámnál voltam, milyen csúnya volt a talpa. Összepakoltam a cuccomat és elmentem fel hozzá, hogy neki is rendbe tegyem a lábát. Vittem egy tálat, amiben áztassa a lábát, sót, és a nyesőt, amivel leszedem majd a bőrkeményedést. Szerettem volna örömet okozni neki, szerettem volna, ha közben beszélgetünk, és ha kevés időre is jó viszony alakul köztünk ki. Mindig ezt a hibát követem el. Szeretni akarom. Amikor felértem hozzá, rám nézett.

Nem akartam és mégis egy idő után kiszívta az energiámat. Sírni kezdett, majd átkozódni a szokásos módón, aztán vádolt, olyan dolgokért is, ami meg sem történt. Én vagyok a hibás, hogy neki fáj a lába, én vagyok a hibás, hogy neki olyan unalmas az élete.

Miért nem tudom hagyni őt is a fenébe. Ha valaki felé kinyitom a szívem, akkor az belém gázol, és én újra és újra kinyitom, ő meg újra és újra belém döf. Ideje megtanulnom a leckét, ideje elengednem teljesen őt.

Ezelőtt tizenhárom éve, amikor Okoskám megszületett, én ajánlottam fel neki, hogy költözzön hozzánk. Arra gondoltam, ha a családba lesz, megszereti az unokákat, akkor segít nekem, és én leveszem a válláról a mindennapi gondokat. Nagy hiba volt, tudom, de a sors kerekét már nem lehet visszagördíteni. Ahogyan nem tudtam Miszter Nagymenőt megváltoztatni, úgy őt sem. Kevés voltam én hozzá. Csak önmagamat tudom megváltoztatni, csak önmagamat nevelhetem meg. Otthagytam őt, és tele volt a lelkem fájdalommal. Sírtam, könnyeim mosták arcomat. Mennyi könnyet hullattam már érte, miért még mindig? Miért tud fájni? Szerettem volna magamhoz ölelni, szerettem volna jó lenni hozzá, de láttam szemében a keserűséget, az irigységet, láttam az egész elcseszett életét, és már sajnálni se tudtam.

Hogyan mondjam el, neki, hogy minden esélyt sárba tiport, hogyan mondjam el, neki, hogy az egész életét ő maga tette tönkre, hogy én nem akartam neki rosszat?

Soha nem tudott az anyám lenni, soha nem is volt az. Lehet, hogy ő szült meg, de az én igazi anyám csak Angyal volt, aki érezte a lelkem, aki megtanított ölelni, aki megmutatta mi az igaz szeretet. Valahányszor anyámra gondolok, sír a lelkem, de eljön a nap, amikor már sírni sem fogok tudni. Amikor meghalt Anyósom sirattam őt is, és Anyám látta. Azért is neheztelt.

Tévedsz Anya, nagyon tévedsz. Téged már elsirattalak, annyit sírtam éltedben, hogy holtadban már nem lesz könnyem rád.

Istenem, miért? Miért történnek meg ezek a dolgok velem? Egyedül vagyok, neked mondom, el, aki nem is ismersz engem, hogy nagyon hiányzik Angyal. A gyerekeimet szerethetem, és szeretem is őket, még akkor is, amikor kihoznak a sodromból, amikor az őrületbe kergetnek, de amikor egyedül vagyok, amikor a magány átölel, akkor azt nem mondhatom el nekik. Akkor érzem, hogy hiányzik az igazi anyám. Ha már nem vagy gyerek, akkor is jó volna elmenni hozzá, és elmondani, hogy fáj, odabújni hozzá, és érezni, hogy szeretnek, nem azért, mert szép vagy, nem, azért mert jó vagy, csak úgy egyszerűen azért, mert TE, TE vagy.

Drága Angyalom, nagyon hiányzol.