Lehet, hogy hülyén hangzik, lehet, hogy különböző véleményen vagyunk, de én azt mondom, hogy ez az írás, vagy napló, vagy nevezd, aminek akarod, nem csupán rólam szól. Egy kicsit rólad is szól, meg róla, meg az időről. Az idő, amiben benne vagyunk, beleragadtunk. Az ország, a nép, a szokások, a ki nem mondott de tudva tudott dolgokról. Ki vagyok én?

Tetted már fel néha ezt a kérdést? Nem hiszem, hogy lenne ember ezen a bolygón, aki legalább egyszer ne tette volna fel magának ezt a kérdést. Ha csak suttogva, ha csak gondolatban, de biztosan. Kaptál választ? Mert én soha nem kaptam választ, esetleg jelzést, esetleg megérzéseket, de olyan nem történt, hogy a Jóisten csak úgy lazán leszóljon nekem.

Nincs ilyen. Senki nem mondhatja meg ki vagy te valójában, senki nem döntheti el, hogy milyen legyél, mert te, te vagy, én, pedig én.

Hó van mindenütt, még tombol a tél, de már érezni rajta, hogy fogai töredeznek, mint a puha kenyér a gazdasszony keze alatt, csak idő kérdése, hogy a szép fehér hó, ami még az éjjel hullott le, latyakos sárrá alakuljon át, aztán a nap és a szél karöltve szépen felszárítja, a következő nagy esőzésig, amikor már tisztábban fénylenek majd az utak. Ja, hogy a város tisztaságáért felelősek is tesznek valamit? Ja, igen, néha meg csak úgy tesznek, mintha. De most még szép fehér minden. És hideg. Még csizmában botorkálok az úton, ügyes bajos dolgaim végzem, kicsit sietek, de nem annyira, hogy ne nyítsam meg szemem a látnivalókra. Mélyeket szippantok a levegőből, hogy érezzem, érezzem, hogy élek.

Az egyik üzlet előtt nagy sor van.

Hoppá, milyen érdekes? Hogy miért? Mert régen láttam ilyen kígyózó sort. Most, amikor dömping van az árukínálatból, nem kéne ennek a sornak itt lennie. Vajon mit adnak, hogy ilyen hosszú a sor? Kicsit közelebb megyek és érdeklődöm. Jó ismerősöm, kisbabáját ringatja karján, miközben ő is vár. Hát igen oda vár ő is.

Hát idejutottunk, hogy a használt ruháért, cipőért ekkora sor van? Szomorú nagyon. Mindez azt bizonyítja, hogy nagy a szegénység. Arra gondolok, hogy ez már csak így van. A piacozó, meg üzletező barátaim közül több mint a fele az utóbbi időben bezárt, a többivel, pedig csak idő kérdése, hogy meddig bírják még fenntartani a működő vállalkozásukat? Akinek esetleg nincsenek banki adóságai, és nem fizet bért az üzletek után, annak még lesz ereje fent maradni. Ha összehúzódva is, de megteheti, de akinek lassan a költségei nagyobbak lesznek, az mit csinál? Nyit egy turkálót, vagy esetleg egy zálogházat? Vagy kocsmát? Megfigyeltem, hogy most itt nálunk, amióta egyre nehezebb minden ezek vannak többségben. Minden utcában van egy vagy két turkáló, zálogház, bank és kocsma. Erre van igény.

Gondolataim elszállnak messze az időben, mintha nem is létezett volna, pedig egyszer volt, hol nem volt, bizony volt egy Aranykorszak. Annyira arany volt ez a korszak, hogy a kenyeret is kiporciózták, minden személy egy napra csak egy negyed kenyeret kapott. El tudod hinni, hogy egyéb nem volt csak sorállás, hol kenyérért, hol húsért, tejért és a legfőbb élelemért. Utáltam a sorokat, néha inkább enni sem akartam, csak ne kelljen sorban állni. Tizenéves iskolás gyerek, ahogy hazaértem a suliból már Anyám kiadta a parancsot, hogy hova kell, menjek sorba állni. Szerencsére, hogy ő már nyugdíjas volt, így egész nap jött ment és többször is sorba tudott állni. A sorok mindenütt kígyóztak, az emberek már nagyon elégedetlenek kezdtek lenni. A legnagyobb sorok azonban a hús és a tejtermékek miatt volt. A kenyér előtt is mindig sor volt, de az hamarabb ment, mert egyik kiszolgálónő elvette a bont, vagy kartellát és a pénzt, ahogyan akkor neveztük, és a másik meg adta a kenyeret. Mindenkinek egyformán. Ha több kartella volt, több kenyér járt. Fejenként egy negyed kenyér minden napra. Én nem voltam nagy étkű akkor sem, nekem elég volt a negyed kenyér, de azoknak férfiaknak, akik nehéz munkán voltak, bizony meg sem kottyant az a negyed kenyér. Nem tudom hogyan tudták kibekkelni, hogy valahogy egy kicsivel több kenyeret kapjanak. Volt, aki falun süttetett még de mindenkinek nem volt falusi ismerőse. A tejért és a húsért azonban komoly sorok voltak. Éjjel tizenkettő, egy óra tájban ki kellett állni, hogy másnap reményed legyen arra, hogy kapsz egy kiló húst. Szinte hihetetlen ezt elképzelni, amikor akkora választék van mindenütt, hogy nem tudod melyiket, kérjed, de való igaz, így volt, átéltem ezeket az időszakokat. Mi a fiatalok, mindenből bulit csináltunk. Akkor nem lehetett éjszakákon keresztül diszkózni. A diszkó, akármilyen vakáció is legyen tíz órakor bezárt. De amikor kimentünk a sorba akkor, volt, aki kazetofont hozott, volt, aki pokrócokat, hogy összebújjunk, és ne fázzunk, és volt, aki az üzlet elé tűzet rakott és a tűz körül ültünk   egész éjjel. Ha fáztunk, akkor meg-megjártuk magunkat, fiatalok még úgy is volt, hogy a zene mellett táncra perdültünk, de volt, aki sakkozott, táblázott, meg kártyázott. Néha a hangulatok is eldurvultak, hiszen a hideg ellen, ki hogy tudott védekezett, volt, aki kívülről melegítette magát, de volt, aki belülről oldotta meg. Érdekes módón az ital nem volt kartellára, azt lehetett vásárolni annyit, amennyit akartál. Most, hogy visszagondolok, az üzletek, az a kevés, ami volt is olyan üresek voltak, kevés választékkal, a polcok néha üresen tátongtak velünk szemben. Na igen, a feketepiac már akkor lábra kelt. Volt, akinek abban a szűkös időkben is minden megvolt, mert csak jóban kellett lenni a kiszolgálónőkkel és máris jöttek a csodák a pult alól. Pult alatti feketepiacnak nevezném, hiszen ha érkezett cukor, vagy éppen valami finomság, az egy tízede, vagy néha több a pult alá vándorolt, és amikor már nem volt senki az üzletben, lehetett látni, hogyan somfordálnak be egyesek és szigorúan becsomagolt pakkokkal, igyekeznek kifelé. Ez egy ilyen korszak volt, a nyolcvanas évek eleje, és közepe. Akkor terjedt el az a mondás is, hogy mindenki a saját munkahelyéről kell, megéljen. No igen, de mit lehetett tanulni? Azt, hogy aki többet tud lopni, az az ügyesebb. Abban az időben a kiszolgálónői státusz nagyon sokat jelentett, néha a tanár, vagy akár más intellektuális emberke is behúzott nyakkal tűrte, hogy a kiszolgáló alkalmazott megrekcumozza, akár meg is alázza, csakhogy végül kiszolgálja. Sajnos ennek az eredménye miatt, még ma is vannak olyan kiszolgáló alkalmazottak, akik azt hiszik, hogy az üzletben a kliens van értük, és nem fordítva. Nem tudom, hogy más kommunista országban ez miként zajlott le, de itt nálunk valóban ARANY korszakot éltünk. Pénz volt, mert általában mindenki dolgozott, aki nem akart dolgozni, azt börtönbüntetésre ítélték. Most meg hiába akarunk dolgozni, mert nincsenek munkahelyek. Nemhogy a képzetlen egyének, de még a több szakmával rendelkező emberkék sem találnak maguknak munkahelyet. A termelő egységek egyik a másik után bezártak, a gyárak már lassan fogalomkérdések lesznek. A kereskedelemben csak a múltik rúghatnak labdába, a kisboltok egyik napról a másikra tengődnek.  

Szomorú nagyon. Megváltoztak a helyzetek de, nem lehet azt mondani, hogy jobb lett. Csak a színfalak változtak. Amíg akkor hiányban szenvedtünk, és a pénzünkkel sem tudtunk akármit megvenni, most csoroghat a nyálunk a nagy választék után, mert csak a legolcsóbb szemétre, és szarra van esélyünk. Akinek állása van az is nagyon be kell ossza. Amikor kifizeti a költségeket, és a számlákat, vakarhatja a fejét, hogy mire elég a megmaradt pénze. Nem egy normális helyzet, hogy az ember azért dolgozik, és gürcöl, hogy a betevő falatra elég legyen. Ma már nem volna szabad, ez gond legyen. Az étel és a legszükségesebb dolgok. Nos egyik végletből a másikba. Akkor nem volt, amit megvenni, ma nincs amivel. Akkor mindenki dolgozott de félelemben éltünk, mert nem tudtuk ki kit súg be, mikor jönnek utánad, ma lehet ordítani, mert senki nem hallja meg. De ma is ott van bennünk a félelem, a bizonytalanság miatt, amikor semmi pénzért dolgozunk a multiknak, és még örvendünk érte, hogy ez is van. Elfogyott a középrétek, elfogyott az értelmiség tábora, valahogy nagyon megcsappant. Pedig azok tartották fent a kultúrát, azok nevelték a jövő sarjadékát, mára már minden meghígult, elértéktelenedett. Pedig annak idején a nagy Széchenyi megmondta, hogy aki a nevelésen spórol, az a jövőt ítéli el.

Behunyom a szemem és előttem van, ahogyan táncolok a sötétben, a tűz mellett, pedig melegednek az idősebbek. Néhol vitafoszlányok vannak, máshol csak halk moraj. Néha egy erélyesebb hang beszól, hogy rendet teremtsen, és pár percre mintha minden a legnagyobb rendbe lenne. Azon gondolkozom, hogy melyik volt jobb? Vagy melyik volt rosszabb? Bármennyire is rossz volt akkor, volt valami, ami ma már sehol sincs. A törődés a másik iránti tisztelet. Tartottuk a sort a másiknak, barátnak szomszédnak, ismerősnek, vagy éppen a mindennap sorban álló ismerősünknek. Beszélgettünk, megosztottuk gondolatainkat, vicceket mondtunk. Eszembe jut egy vicc abból az időből.

A hentes előtt nagy sor van, a tömeg már szinte dühöng, mindenki türelmetlen már, mert rég óta állnak. Egy ember igyekszik a sorban előbbre jutni. Már-már az ajtóban van, amikor egy erélyesebb férfi megfogja a galléránál fogva, és kipenderitti a sorból. A kicsi emberke nem adja fel, újból tülekedni kezd, és próbálja átvágni magát a nagy soron. Amikor már harmadszorra is kipenderittik a sorból elkeseredetten felsóhajt.

- Na, még egyszer megpróbálom, s ha akkor se sikerül, ma nem nyittok.

Szóval, a viccek azok folytak, a legjobbak mindközül a Cseausescu viccek voltak, amiket csak fél szájjal lehetett mondani.

Nem sírom vissza azt az időszakot sem, mert valahol az akkori nyomor jutatott ide, ahol ma vagyunk, de az, hogy ma sem jobb az élet, csak azt jelenti, hogy mégsem volt igazi változás, csak a színfalak változtak.

Azt mondják, válság van. Az egész világon. Így van, válság van az egész világon. De a legnagyobb válság a szívünkben van. Falakkal vettük körbe magunkat, és a félelem sokféle ruhába bújva, felfújja életünket. Olyan az egész, mint egy lufi, mint egy nagy buborék, és mi ott állunk és reszketve figyeljük, mikor pukkan ki, és mikor zuhanunk. Én nem ítélkezem senki felett, de tudom, hogy valahogy már nem úgy imádkozom, mint máskor. Egyre bizonytalanabb vagyok, egyre jobban begörcsölve rebegem mindennap azt, hogy legyen meg uram a te akaratod, de közben reménykedem, hogy talán, talán, ma jobb lesz, mint holnap.