Örülnöm kéne, hiszen ha lassan is helyreállni látszanak a dolgok. Örülök is, úgy néz ki ebben a hónapban, megadom a banki adóságomat. Ez pontosan olyan, mint amikor annyit harcoltam, annyit tanultam, hogy bejussak az egyetemre, és amikor végre sikerült, akkor enyhe csalódást éreztem.
- Hát ez lenne a nagy egyetem? Hát ennyiből áll?
- Mégis mire számítottál?
- Tudtam, hogy tanulás, meg kurzusokra járásról szól, de azt hittem, hogy ott olyan emberekkel találkozom, mint még máshol nem. Hogy nagy vitatémáink lesznek, hogy nagy barátságok alakulnak, esetleg nagy szerelmek. A titokzatos egyetem, az, ami eddig nem volt, ami magasabb rangú a többi iskolánál.
- Hehe, akkor jól bevetted!
Arra gondolok, amit Meme mondott. Egyszer régen, tízedikes koromban az osztályfőnököm rajzoltatott velünk egy fát. Sokáig őriztem ezt a rajzot, elképzelheted, hogy mi volt ráírva? Egyfajta teszt volt, a rajz alapján kiértékelte, hogy ki milyen jellemmel, és egyéb tulajdonsággal rendelkezik. Hát érdekes volt az biztos. Én egy nagy terebélyes fát rajzoltam, az ágai szétálltak. Az egész lapot befedtem, emlékszem egy szabad helyet sem hagytam. A gyökereket is megrajzoltam, a koronát is.
Mindenféle jellemzés volt odaírva, ráírva, nagyjából talált is, meg nem is, akkor én így éreztem, de egy mondat megmaradt bennem.
- A képességeidet túlértékeled.
Éveken át magamban hordoztam ezt a mondatot. Fájt, nagyon fájt. Semmit sem tudott rólam, mindenkinek dicsérő szép szavakat írt a fájára, nekem meg ezt, többek közt. Ezért a mondatért megutáltam az oszit. Nem szóltam soha neki erről, de soha többet nem tudtam rá jó szemmel nézni. Egyenesen csúnyának láttam. Ezért aztán távol is tartottam magamtól. Kilenc-tíz osztályban én voltam az osztályelső, bár az oszinak nem én voltam a kedvence, de amikor megtudta, hogy szakiskolába megyek, teljesen kiborult.
- Neked elment az eszed, amikor simán megbírnád a líceumot te a szakiskolát, választod?
Nem mondtam el soha neki, hogy ez egy kényszer megoldás, soha nem meséltem semmit magamról. A szavai olyanok voltak a számomra, mint egy kis ostor. Bár nem volt ott mellettem, amikor életem során valami nagyon jó történt velem, valami nagyon felemelt, ezzel a kis ostorral csapkodtam magam.
- Már megint túl értékeled magad?
Furcsák néha az emberek. Amikor azt hiszed, hogy a barátaid, akkor kapod tőlük a pofot. Sok barátom van, soknak én vagyok az állandó lelki szemetes ládája, de érdekes, én nagyon sok mindent nem mesélek el nekik. Azt, amit csinálok, vagy nem csinálok, azt elmondom, de azt, amit érzek, amit gondolok, ritkábban. Itt van például ez a blog is. Senki a barátaim közül nem volt beavatva ebbe. És nem is lesz. Legalábbis most nem.
Ma is még fájnak dolgok, de már próbálom túl tenni magam. Egyedül Angyal volt az, aki bízott bennem, akitől soha nem hallottam ilyen szavakat.
- Csodálatos vagy és szép kívülről is és belülről is.
- Igen de, nézze meg, milyen sovány vagyok, és hosszúak a karjaim, és nagy az orrom. Az iskolában is csúfolkodnak velem.
- Akkor is csodás vagy, és nekem mindig TE leszel a legszebb és a legjobb. Ne engedd meg nekik, hogy ilyennek lássanak!
- De mit tegyek?
- Szeresd magadat, mindig szeresd azt, ami vagy.
Érdekes, mert ő soha nem beszélt nekem a vonzás törvényéről, és soha semmilyen ezoterikus téma nem került szóba, de amikor vele voltam mindig erősebbnek éreztem magam. Hitt bennem, és én is hittem benne. Csodálatos páros voltunk. Anya lánya páros. Mindig elképzeltem, ha lányom lesz, én is ilyen viszonyban leszek vele. De Isten másképpen döntött, mert lányok helyett fiúk születtek, és a fiúkkal nem lehet olyan közel lenni. Főleg Okoska, aki mindig felbosszant valamivel, akivel néha harcolok, és nem értem a kicsi lelkét, mert dacol, és csúnyán beszél, és felveszi az azért se pózt, és én olyan tehetetlennek érzem magam vele szembe.
Próbálok jó anya lenni, próbálok olyan lenni hozzá, mint Angyal volt hozzám, de ő nem értékeli, ő nem olyan hálás, mint amilyen voltam én, és soha nem enged magához túl közel. Nem bízik bennem.
Boldognak kellene lennem. Hiszen van egy lakásom, ahol lakjam, van két csodálatos gyermekem, és bárhogyan is történjen, még eddig mindig kikerült a mindennapi is az asztalra, én mégis folyton görcsölök. Hálát kellene, adjak a mostért, a máért, és hagyjam a holnapot, hogy aggódjon magáért, de nem tudom. Az elméletet megtanultam, szinte tízesre fújom, de a gyakorlattal most is csődöt mondok. Miért nincs elég önbizalmam? Miért nem erősebb a hitem? Talán, mert egykor azt mondták, hogy túl sokat képzelek magamról, talán, mert próbáltak beállítani a sorba, hogy ne lógjak ki onnan?
Ha találkoznék vele, vagyis az oszival, elmondanám neki, hogy próbálta letörni a szárnyaim, hogy rosszat tett nekem, de mára már nem számít, mert újból tudok repülni, és már nem engedem meg senkinek, még Memének sem, hogy ilyen gondolatokkal visszahúzzanak. Engedjétek meg nekem, hogy az legyek, aki vagyok, az legyek aki akarok lenni.
Túl nyitott vagyok, túl közvetlen, és ezt sokan nem értik. Pedig olyan egyszerű. Amennyivel többnek érzem magam, annyival többet adhatok magamból.
Te, aki olvasod a soraim, neked csak annyit mondhatok, hogy te is csodálatos vagy. Ne engedd meg senkinek, hogy mást mondjon. Mindenkiben ott lakik a csoda, csak nem engedjük láttatni, mert félünk, hogy jön valaki és összetöri. Amikor pedig már nincs az a valaki, akkor felvesszük az ostort, és tovább ostorozzuk magunkat.
-Ne tedd. Tanuld meg, hogy a CSODA benned van. Az isteni kis szikra tesz minket széppé és jóvá. Ne engedd, hogy ezt elhazudják tőled. Az mindig a tied, és az enyém, és az övé. Egyedül te törheted össze, egyedül te rakhatod vissza a szívedbe.
