Megint egy hét, igazán mondom, érzem, annyira felpörögtek a napok, hogy észre se veszem hogyan, és máris eltelt egy újabb hét. Régen másképpen működtek a dolgok. A hét, az hét volt, jó hosszú ahhoz, hogy örvendeni tudjak, amikor eljött a szombat. Most pedig, mintha minden összemosódna. Semmire nincs időm, mert mindig valami kiszámíthatatlan közbejön. Szeretnék egy nap reggeltől estig csak pihenni, heverészni és olvasni. De nem lehet. Iskolába küldeni a fiúkat, aztán agyalni, hogy olcsón milyen finomat lehet főzni, közben mosni, sepregetni, feltörölni, és állandó jelleggel rendet rakni.

Már abból is látszik, milyen gyorsan múlik minden, hogy az egyik számla a másikat éri, alig győzöm kifizetni őket.

Voltam Szuszinál, beszélgettünk, de most nem volt olyan jó lazulás, mint a múltkor, mert egyszerűen annyi minden motoszkál a fejemben, hogy nem tudok semmire rákoncentrálni. Meditálás közben is képek ugranak be, ami eddig nem történt meg. Úgy érzem magam, mintha több ezer darabba hullanék szét, miközben kezemből kicsúsznak az igazán fontos dolgok. Mostanában nagyon sok bajom volt megint Okoskával. Nem tudom, mit tegyek vele, annyira tanácstalan vagyok. Bátyus is azt mondja, hogy el kellene vinni valahová. Egy kis időre kiszakítani az itteni környezetből, de nem tudom, hogyan tegyem. Az ő javát szeretném. S.M. elbeszélgetve rájöttem, hogy hiába akarom elvinni bárhová is, hiába kérem a segítséget bárkitől is, ő az én feladatom, az én megoldásra váró problémám lesz. Amíg nem teszek rendet az életemben, amíg nem tudok harmóniát kialakítani magamban, addig valahányszor megteheti, mindig kiborít valamivel. Hát persze, mert aggódom érte, hiszen melyik anya nem aggódna, ha ilyen gyerek lenne. Ma templomban voltam, de nem ez a fontos. Jól esett, hogy a nagyfiam eljött velem, és ott volt és imádkozott. Ha csak egy kicsi dolog is de valami elindult. Okoska nem jött velünk. Már megint huncutságon töri a fejét. Az oszija ki van rá akadva. Azt mondja, hogy egyszerűen senkit és semmit nem vesz figyelembe. Hogy is fejezte ki magát? Öntörvényű. Van benne igazság, de én most is azt mondom, hogy nem egy mindig a hibás. Lehet, hogy azt tesz, amit akar, lehet, hogy néha úgy fel tudja húzni a tanárt, hogy az a falhoz vágja őt, akkor is azt mondom, hogy nem ő az egyedüli, aki ilyen. A legnagyobb hiba az volt, hogy visszavittem oda, ahol a probléma elkezdődött. De nem volt más megoldásom.

Arra gondolok, hogy legyen úgy, ahogy lenni akar. Én nem tudom minden léptét figyelni, nem tudok állandóan azon búsulni, hogy vajon megint mi fog történni. Azt hittem, azzal, hogy elváltam, megoldódik a problémám, de a gondok ennél jóval nagyobbak. A gyerek már elindult egy rossz irányban, és nem tudom, mennyire fogom tudni visszatéríteni onnan. Úgy látszik, ez kell, legyen az én keresztem. Ez kell legyen az én csomagom.

Eltervezem a dolgaimat, leírom, és valóra is váltom, de arról nem tehetek, ha másképpen alakulnak. Nem elég jónak lenni, nem elég csak szeretni, már látom, hogy mekkora nagy türelmet és játszmát igényel az élet. Ami a legjobban ki tud borítani az, ha valaki a szemembe hazudik. És erre mi van? Olyan ártatlan szemekkel néz rám, miközben jól tudom, hogy hazudik. Ha egy gyermeked van az nem gyermek, szokták mondani, és így is van. De ha már két gyermeked van az nem két gondot, hanem jóval többet jelent. Minden gyermek külön egyéniség. Amilyen izgága, mozgékony kisbaba volt Kincsem, éppen olyan csendes áldott volt Okoska. Most azt is mondhatnám, hogy szerepcsere történt. Kincsem egész nap itthon ülne, csak nagyon ritkán megy el bárhová, néha már én mozdítom fel a számítógép elől, hogy menjen egyet járjon, menjen a friss levegőre. Addig Okoska egy végtében csak kint tekeregne. De nem is az a legnagyobb gond, hogy kint van, hanem, hogy kivel? Soha nem vagyok biztos benne.

S.M. azt mondja, szeretet hiánya van. Mindannyinknak szeretethiányunk van, de attól még nem forgatjuk fel a világot magunk körül. Tudom, hogy nem könnyű neki sem, hiszen, úgy éli meg az életet, mintha őt senki nem szeretné. Igen, néha én is nagyon dühös vagyok rá. És rossz dolgokat vágok a fejéhez, de ez van.

Megharagszik rám és ordít nekem, mint egy állat.

Aztán lehet, hogy nem telik el egy fél perc sem, lehet, hogy igen, amikor odajön hozzám és átölel.

Erre megint feldühödik.

Szeretem a fiaimat, mindennél jobban, de tudom, hogy valami nagyon kicsúszott a kezemből. Kincsemmel tudok egyezni. Vannak neki is néha kisebb hisztis megnyilvánulásai de, azt mindig tudtam kezelni. Ő szót fogad nekem, néha ugyan azt mondja, hogy nem, de azért megteszi, amire kérem. De Okoska nem. Ő egyszerűen ilyen. Hiába mondom, hogy ez vagy az van, neki csak az van, amit ő akar. Egyetlen büntetés az lenne, hogy ne engedjem ki a házból. Pénzt már nem is adok. Édességet is csak ritkán. Az ételt nem akarom tőle megvonni, mert most van abban a korban, amikor óránkét fordul ki a házból két nagy szelet kenyérrel. Bár nem vagyok híve, hogy kiviszi, de akkor is legalább nem a szobában eszik.

Amikor elmentem bulizni barátnőimmel, jól esett egy kicsit elbeszélgetni velük.

Mindegyik elmondta a maga baját. Én az én Okoskámmal jöttem elő.

Szégyellem elmondani, de amikor hallom, hogy másoknak is vannak gondjaik, kicsit jobban érzem magam. Nem azért, hogy örvendek, nekik is rossz, hanem mert arra gondolok, nincsen veszve még minden. Még van reményem arra, hogy egyszer jóra fordul és megint az a nagyon jó fiam lesz, aki volt egykor. Baba korában ő volt a legáldottabb gyerek. Kincsem kis hitványka volt hozzá képest.

A tegnap voltam M.nél. Vele járok vizsgázni szesszió idején, de nem vagyunk osztálytársak. Fiatalabb, mint én. Gyönyörű házban fogadott, végig néztem az egész lakást. Ízlésesen és szépen berendezve. Olyan jó érzés volt látni, mit tud elérni két ember, ha mindkettő egyet akar, ha egyformán húznak és közösek a célok. Hazafelé imádkoztam, és kértem Istent, hogy bocsássa meg nekem, ha csak egy percig is irigységet éreztem a szívemben, hiszen igazán örvendek annak, amikor látom, ahol szeretet van mennyivel másképpen működnek a dolgok. Olyan jól éreztem magam nála, alig akartam eljönni. Hazafelé pedig a kocsiban sírtam. Olyan nyomasztó volt a tudat, hogy magam vagyok, társtalanul. Nincs senki, akivel megbeszéljem örömömet, bánatomat, vagy csak egyszerűen beszélgetni vele. Senkire nem tudok gondolni, senkihez nem tudom kötni a gondolataim, mert vagy én nem jövök be, vagy ő nem jön be nekem, vagy csak a testiséget érzem rajta. Lassan megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy azt is el kell, fogadjam, ha ebben az életemben egyedül kell, maradjak. Lehet, hogy ezt kell megéljem ebben az életemben. Sok, sok barát, sok tanulni való, de egy sem társ, egy sem igazi nagy szerelem. Lehet, hogy arról szól az életem, hogy sok apró dolgot kell tennem, sok ezer darabba feldarabolódnom, de nem magamért, nem a saját kedvtelésemért. Érzem, hogy amikor valamit nagyon akarok, amikor valami után nagyon vágyakozom, az mindig késik, vagy elmarad. Meg kell tanulnom lemondani, elengedni mindent, ami nem tartozik hozzám. Pótmama elmondja sokszor, hogy a falak mögött legalább béke van és nyugalom. Arra kell tereljem a gondolataim, amit én tudok irányítani, ha nem is 1oo%ban, de részben.

-Mindig a jó oldalát kell nézni. Az egyedül létnek is vannak jó oldalai. Nem piszkál senki. Akkor kelsz fel, és akkor fekszel le amikor akarsz. Hét végeken csak a tied a távirányító.

-Nincs is távírányitom, tévét sem néztem lassan egy fél éve.

-Igen, de ez is a te döntésed. Ha akarsz nézel, ha nem, nem. Azt teszel, amihez kedved van. Senkihez nem kell, alkalmazkodj, senkinek nem kell, hallgasd a horkolását.

-Engem nem zavar, ha valaki horkol mellettem.

-Senkinek nem kell, szagoljad a büdös lábát. És ha nincs kedved főzni, akkor nem főzöl.

-Hát igen, ez az, arra kell koncentrálni, ami jó lehet. De főzni úgyis kell, hiszen a fiúknak is kell főzzek.

Nos a beszélgetés legalább arra jó volt, hogy elmúljon a szomorúságom. Jól érzem magam Pótmamával. Valahogy mindig megnyugszom, amikor vele vagyok. Hát igen, ha az embernek nem adatik meg egy igazi anya, akkor megadatik egy Pótmama. És mégis, mindig lázadozom, és elégedetlenkedem. AJAJ.