Az jutott eszemben, hogy vajon Júlia él még? Ki ez a Júlia? Érdekes történet, elmesélem. A szomszédunkban lakott egy házaspár, akinek született két lánya. Az első, amikor megszületett, nagy öröm volt, de a második lányka, amikor a világra érkezett, nagy bánata lett az egész családnak. Kiderült, hogy Júlia, mert róla van szó, gyenge, annyira gyenge, hogy nem tud a lábaira állni. Volt a Júlia anyjának egy lánytestvére, akiknek nem született gyerekük. Azt nem tudom, hogy és mint, milyen egyezség született kettejük között, de a nagynéni végül is örökbe fogadta a beteg kislányt. Igen, jól érted, a beteg kislányt, mert az egészségeset nem adták. Elhalmozták Júliát szeretetükkel, úgy nevelték, mintha a saját gyerekük lenne. Júlia őket tekintette szüleinek. Az apja minden áldott nap, tizenkét éven keresztül vitte a hátán az iskolába. Aztán valami segély folytán Júlia kapott tolókocsit. Én, amikor megismertem Júliát, már nagylány volt. Aranyos, mosolygós lány volt. Nekem az volt benne a furcsa, hogy olyan nagyok a körmei. Én pici lány voltam, és csodáltam Júlia pirosra festett, hosszú körmeit. Júlia egész nap a tolókocsijában üldögélt, és onnan csacsogott mindenkivel. A szomszéd asszonnyal, aki bement hozzájuk, a járókelőkkel, ha kiült a kapu elé, és velem is, ha arra jártam. Én ahányszor láttam őt, mindig szomorú lettem, pedig Júlia igenis boldog volt. Az anyja és az apja az egész házat átépítették úgy, hogy neki minél kényelmesebb legyen a közlekedés. A legszebb ruhákba járatták, és minden, amit csak megkívánt megvettek neki. A szülei jó módban éltek, és Júliát kényeztették, elhalmozták szeretetükkel. Én mégis, mindig arra gondoltam, hogy vajon Júlia mit gondol arról, hogy az igazi szülei lemondtak róla? Igaz, hogy gyakran látogatták, és együtt volt a nagycsalád, mégis. A nagyobbik lány férjhez ment, és gyerekei születtek. Júlia, pedig élte szekeres mindennapi életét. Nőegyletet alapított, nála gyűltek össze a nők, kalákákat szerveztek, és természetesen mindenbe beválasztották Júliát, hogy minél mozgalmasabb legyen az élete. Most amikor visszagondolok rá, azon tűnődöm, vajon mi volt az ő tanítása? Vajon miért választotta magának ezt az életet? Mert tudom, hogy ő választotta magának. Vajon mennyire élte át a boldogságot, mennyire hiányzott az életéből a párkapcsolat? Annyi de annyi megválaszolatlan kérdés. Júlia, boldog voltál? Mi is a boldogság? Az, hogy menni tudok, az, hogy sétálni, kiszaladni a mezőre? Az, hogy reggel úgy tudok felkelni, hogy nem kell, várjam, hogy felvegyenek, öltöztessenek, etessenek. Mi a boldogság? Az, hogy mindennap hálát tudok adni valamiért Istennek? Mi a boldogság? Az, hogy látom a másik nyomorultabb, mint én?

Mindenkinek hiányzik valami az életéből. Ami pedig hiányzik, az boldogtalanná tesz. A hiányra gondolva, mindig azon rágódva, még boldogtalanabbaknak érezzük magunkat. Lehet, hogy Júlia igenis boldog volt. Lehet, hogy az ő élete úgy volt teljes, ahogy volt. Lehet, hogy mélyebben tudta megélni a pillanatot, mint bárki más, aki mindig rohant a két lábán valahová?

Eszembe jut egy dal. Júlia nem akar a földön járni, felszállt a fejünk fölé…

Júlia más volt, mint mi, érdekes ruhákban járt, merész volt és néha szemtelen. Amikor kacagott, szőke tincseit csak úgy rázta, és a nagy körmei csodálatosak voltak. Én szerettem, de soha nem mondtam neki. Kicsit féltem is tőle. Féltem a kíváncsiságától, amikor rám nézett, mintha a lelkembe látott volna. Júlia más volt, Júlia több volt, mint aminek látszott. Júlia, Júlia, mi van most veled? Hol vagy? Merre tartasz, kerekes kocsiddal és hosszú, ápolt körmeiddel?