Amikor gyermek voltam hittem a mesékbe. Ha valami a való Világban nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, akkor a mesékbe találtam magamnak menedéket. De az a kislány eltűnt, aki hitt a jóba, az őszinte szerelembe, és a „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” szövegbe. Ma már csak én vagyok, az okos felnőtt, aki mindent mérlegel, aki bizalmatlanul nézi még a kibimbózni készülő fát is, és kételyekkel meg kérdésekkel van tele. Hová lettek a mesék? A mai gyermeknek már nem kell királyfi és királylány, sem palota, sem sárkányok, a mai gyermek ül a számítógép előtt és virtuális életet él, egy alaktalan formájú lénnyel, vagy tudom is én? Ma semmit sem tettem, még enni sem ettem rendesen, csak nassoltam. Mindenféle hülyeséget összeettem, és most fáj a gyomrom. Egyedül ülök a házba, és senki nincsen, akit felhívhatnék. Ott van ugyan Barátné, meg a többi ismerős csaj, akikkel néha el tudok beszélgetni, vagy az egyéb barátok, de nincs kedvem egyikre sem. Egyszerűen nem tudom, miről beszélgetnék velük. Még ide írni is szinte már unom. Semmi, de semmire nincsen kedvem. Olyan Bardó állapotban leledzem. Sem sírni, sem kacagni nincsen kedvem, egyszerűen, a legszívesebben lefeküdnék, és úgy tennék, mintha nem is léteznék. Van dolgom, bizony, hogy van, de nincs kedvem rá se. Immel ámmal elmosogattam, meg egy-két dolgot a helyére raktam, de valahogy most nem jön semmi. Talán ha vennék egy üveg bort és meginnám, talán az kiütne. Csak az a baj, hogy akkor reggel fejfájással kelnék, és utána még rosszabbul érezném magam. Nem vagyok szokva az itallal. Várom Okoskámat haza. Nem tudom, mit tegyek vele? Elbeszélgetünk szépen, megkérem, hogy időben jöjjön haza, és aztán passz. Azért sem jön időben haza, és én már elfáradtam, hogy mindig csak aggódom érte. Exet sem hívom, mert már tudom, hogy nem old meg semmit. Csak üvöltözni tud, arra meg semmi kedvem. Megint a gödör alján ülök. Várom, hogy valaki kihúzzon innen, pedig tudom, hogy nem vagyok Csipkerózsika, és hiába olvasom a sok, Éld az életed című dumákat, meg hallgatom a tíz parancsolatot, attól még nem érzem jobban magam. Aztán amikor megunom, felállok, és megpróbálok kimászni a gödörből.

 

Okoskám időben hazajött, olvastunk, majd beszélgettünk. Amikor ilyen meghitt pillanatok vannak köztünk, akkor jó, de amikor rusnyán viselkedik és kiabál, akkor szomorú leszek. Kamaszodik, és lázad. Minden ellen lázad, hiába magyaráznám, hogy néha felesleges a lázadozása, így aztán hagyom.

Az éjjel veled álmodtam. Nem volt semmi különös, csak jöttél felém és mosolyogtál, mintha azt mondtad volna:

-megjöttem.

Aztán minden eltűnt és felébredtem. Szomorú voltam, amiért olyan rövid volt az álom, de ugyanakkor boldog voltam, hogy veled álmodtam, hogy láthattalak. Ha minden éjjel veled álmodnék, már azért is hálás tudnék lenni. Jól van, tudom, hogy erre mit mondanál, azt, hogy akkor még többet akarnék. Az ember már csak ilyen. Mindig több és több kell neki, és mindig az a legértékesebb számára, ami éppen hiányzik.

Amikor gyermek voltam, hittem a mesékbe, ma már nincsenek mesék. De szerencsére ott vannak a könyvek, meg néha-néha egy jó film. Azt hiszem most is, azt teszem. Megnézek egy jó filmet, aztán elteszem magam holnapra.

Olyan ez a naplóírás is, mint egy mese. Azért érdekes, mert én sem tudom, hogy mi lesz a vége. Azt gondolod, hogy olyan, mint a vörös kakas meséje? Nos nem. Nem olyan. Ennek a naplónak is vége lesz, mint ahogyan vége lesz mindennek. Amikor kamasz voltam, akkor kezdtem el először naplót írni. Olyan volt az egész számomra, mint egy terápia. Azért írtam, hogy kiírjam magamból a bánatomat és a gyászomat, amit éreztem Angyal iránt. Aztán, megszerettem az írást. Írtam, ha szerelmes voltam, ha nagyon szomorú, és ha nagyon boldog. Mindig csak írtam. De azt csak magamnak írtam, magammal beszéltem meg a dolgokat. Ez egy kicsit érdekesebb, mert nemcsak magamnak, és nemcsak magamról írok. Neked írom leginkább, mert amikor visszajössz hozzám, már nem fogom elmesélni. Akkor csak az új dolgokról szeretnék veled beszélgetni. De ha akarod, akkor elolvasod a gondolataimat és jobban megérted a lelki világomat. Azt is mondhatnád, hogy ha mindent leírok, akkor egy idő után túl unalmas, túlságosan kiismerhető leszek. Nem, ettől nem kell félnem, hiszen minden változik. Mindig van, mindig marad még bennem egy csipetnyi só, egy csipetnyi meglepetés. Még akkor is, amikor már úgy érzed, jobban ismersz, mint önmagad. Meg aztán jó az, ha ismersz. Igazán szeretni, és igazán elfogadni akkor tudsz valakit, ha ismered, ha tudod a félelmeit, a vágyait, és az álmait. De nem lesz ez mindig így, mert amint már mondtam, ez nem a kakas meséje lesz. Ezért eldöntöttem, hogy bár nem tudom mi lesz a vége, azt tudom, hogy 1oo1 bejegyzés lesz csak. Az utolsó bejegyzés az ezeregyedik lesz. Egy fél életet írok le neked, egy fél élet harcát, küzdelmét, minden jóval és rosszal egyben. Remélem, nagyon remélem, hogy az utolsó bejegyzésig én is megtalálom a válaszokat kérdéseimre, és megtalálom az életem értelmét, és boldogságát. Nem tudom, hogy az egy igazi társban fogom felfedezni, vagy esetleg másban, de hiszem, hogy megoldódnak a gondjaim, és nemcsak magamnak tudok tanulságul szolgálni, hanem mindazoknak, akik olvasni fognak. Nem baj, ha idegenként tévedsz erre az oldalra. Nem számit a korod, a nemed és a vallási hová tartozásod. Még az sem számit, hogy milyen beállítottságú vagy. Lehetsz pesszimista, és lehetsz optimista, de lehetsz bármilyen Pista, egy dolog a fontos. Ami velem megtörténik, a veled is megtörténhet, vagy megtörténhetett volna, bármikor. Nem oktatlak, nem tömöm a fejed, az okosságaimmal, hogy ezt így kellett volna, meg azt úgy kellett volna. Nem fogom osztani az észt, hogy csak akkor leszel boldog, ha megfogadod tanácsomat. Még csak tanácsokat sem osztogatok. Azt teszel, amit jónak látsz és gondolsz. De szurkolhatsz velem, sírhatsz és kacaghatsz velem, és ha győztesen kerülök ki a végén, akkor adok neked valamit, valami, amit bármikor felhasználhatsz a saját életedben.