2009.07.12. 13:29

                    

Minden nap más, minden nap, minden perc, minden óra. Semmi sem ismétlődik meg, csupa változás az egész. Tegnap újra beleolvastam ebben a kedves kis blogban, amit már majdnem hónapok óta hanyagoltam. Mennyi minden történt az óta, mennyi minden!

De így van ez rendjén, minden változik körülöttünk. Mintha már nem is az én írásaim, mintha már nem is az én érzéseim lennének, pedig egykor azok voltak. Most ha a párhuzamos időről beszélgetnél velem, mindent ráfognék, és azt mondanám, nem én voltam, hanem az a másik. Az a másik énem. Az a párhuzamos, majdneménem. Igen, ha az ember szeretne valamit kimagyarázni, akkor lehet, de én nem akarom kimagyarázni. Hát persze, hogy én voltam, és az sem fontos, hogy mi volt a valóság, és mi volt az álom, mert mindegyiket csak én, az én gondolataim teremtették. Ha álom volt, ha valóság, létezett.

Nem akarom kategorizálni, nem akarom azt mondani, nos ez itt egy napló, mert nem az. Van, amikor rólam van szó, van, amikor egy barátom bőrébe bújva mesélem el a történetet, vagy egyszerűen csak beírok valamit, ami lehet, hogy csak nekem szól. Hogy ki olvassa? Nem fontos, bárki olvashatja, aki meg azt gondolja, hogy nagyon jól ismer, az téved a legjobban. De ha néha sikerül neked az érzéseimet követni, ha néha elengeded magad, és úgy olvasol engem minden elemzés és analizálás nélkül, akkor igen, talán akkor közelebb kerülsz hozzám. De csak egy pillanatra, mert a következő perc, már másról szól.

Hiányzik a Mester. Elhagytam őt, mert csalódtam benne. Talán inkább magamban csalódtam? Nem is tudom. Kezdtek elvárásaim lenni vele szemben és ez nem volt jó. Így aztán elhagytam. De nem búsulom, mert jön már más, mindig van az életünkben egy Mester, aki valamire megtanít minket, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy az éppen egy Mester, vagy ha nem szólítjuk úgy. Ezt a Mestert én hagytam el. Jó volt vele lenni, jó volt hallgatni a gondolatait, bár elég borsos áron osztotta őket,J de erre azt szoktam mondani, nem baj, majd visszajön.

Add meg a tizedet, és mindig visszajön minden, csak ne várd görcsösen.

Na ez az, amin még keményen dolgoznom kell. Hogy ne legyek görcsös.

Készülök nyaralni, érdekes nyaralás lesz. Amolyan lelki meditáció. Felmegyek a hegybe, és ott leszek idegenekkel együtt, család gyerekek nélkül. Tanulom a meditációt, tanulom a türelmet, tanulom önmagamat elfogadni.

Mondtam, hogy van új Mesterem? Nem, nos van, de ez érdekes, mert nem fogok róla beszélni, csak azt, amit mond, amire tanít. Mindenkinek van Mestere.

A Mesterem most azt mondja nekem, hogy meg kell tanulnom a dolgokat elengedni. A vágyakat elengedni. Nem tudom, ha képes leszek rá. Kellenek a mankók, kellenek a kis kapaszkodok, legalább az álmaimat hagyd meg nekem……kértem a Mestert……és ő csak mosolygott rám.

- Nagyon szeretsz szenvedni………

 

 

 

 

2009.07.11. 20:43

 

Hiányzol, veszettül hiányzol az életemből. Behunyom a szemem és látom a szemed, ahogyan lágyan végigsiklik rajtam, ahogyan biztat, ahogyan azt súgja nekem, ne félj kicsim, itt vagyok én neked.

Hiányzik a csókod, aminek még mindig érzem ízét a számban, pedig már olyan rég volt, hogy azt sem tudom, valóban megtörtént, vagy csak álmodtam róla. Hiányzik a kezed melege, ahogyan végigsimítod a bőröm. Érdekes, nem az az eget rengető szex hiányzik, hanem az, amikor öledbe húzódva ültem csendben. Azt hittem mindig itt leszel nekem, azt hittem soha nem hagysz el, mégis egy napon arra ébredtem, hogy sehol sem vagy. Most meg azon gondolkozom, vajon itt voltál egyáltalán, vagy csak a képzeletem csal meg.

De tudod mit? Nem is hiányzol, hiszen itt vagy most is a gondolatomban, és beszélek veled. Mindennap neked sorolom fel a gondjaimat, a vágyaimat. Ha behunyom a szemem, akkor már itt is vagy mellettem, és érzem, ahogyan a hátam megett állsz. Néha még eljátszom veled gondolatban, most ezt mondom, te meg ezt válaszolod. Most mondhatnád, hogy bolond vagyok. Igen, lehet, hogy bolond vagyok, mert abban hiszek, amit csak érezni lehet. Ha a szemem nem bír látni, ha a bőröm nem bír érezni, akkor becsukom a szemem, és engedem, hogy a gondolataim varázsoljanak elé magamnak.

Már nem is hiányzol. Hiszen itt vagy mellettem, minden nap minden percében, érezlek, gondolatomban ott vagy. Csak hozzád szólok, és már mosolyogsz rám. Imádom, ahogyan mosolyogsz. Tudod, már csak egy dolog aggaszt, már csak egy dologtól félek. Amikor elmegyek, mert egyszer az is eljön, akkor is, ott is ugye ott leszel velem? Ígérd meg nekem, hogy akkor is, velem leszel ott is, fogod majd a kezem, a lelkemnek láthatatlan kezeit. Olyan nehéz egyedül lenni, csak az isten tudja a magányt elviselni, de én nem akarok Isten lenni. Én csak egy egyszerű kis boszorkány vagyok, aki nagyon vágyik a TE nagy szeretetedre……………

Kérlek, nagyon kérlek………..gyere vissza az életembe……….

 

 

2009.05.25. 17:37

 

  Szeretnélek végre elengedni,

 De szívem még mindig görcsösen kapaszkodik.

Szeretnélek feledni, rád többet nem gondolni,

De belül nem szűnik meg fájni.

Minden éjszaka késsel váglak ki szívembül,

Reggel megébredek és ott vagy már újból, kéretlenül.

 

2009.05.20. 10:10

 

Nem történt semmi, csak mindennap egy kicsit megváltozom. Tudom, hogy türelmetlen vagyok, tudom, hogy akaratos vagyok, de talán a legszebb erényem és egyben a legrosszabb bűnöm az, hogy téged akarlak. Nem mindennap mást, nem sokat egyszerre, csak egyedül téged.

Rám mosolyogtál és megkérdezted, hogy vagyok. Mindig ezt teszed velem, miért? Tudhatnád, hogy úgyis azt mondom, hogy kösz jól vagyok. Hát persze, hogy jól vagyok, végzem a mindennapi teendőimet, jövök, megyek, és közben még viselkedem is, de a lelkemben ott van az örökös hiány. Nem tudod, ezt hogy lehetne onnan kivenni. Hiányzol. Minden lélegzetem, minden eltitkolt sóhajom, minden ki nem mondott elfojtott gondolatom, azt suttogja……….hiányzol,……….nagyon hiányzol. Próbáltam már mással, próbáltam elfelejteni a simogatásodat, a csókjaidat, a meg sem történt szerelmes suttogásaid. De nem találtam meg az ellenszered. Ott vagy folyton a lelkemben és mégis onnan hiányzol nagyon.

Ki érti ezt? Ha még találkozunk, ne kérdezz tőlem semmit, ne is néz rám, ha már nem beszélgethetünk hosszasan úgy, ahogyan szeretném, akkor inkább ne szólj hozzám.

Én kösz jól vagyok, a bánatomat pedig becsomagolom szépen egy fehér és puha, selyempapírba és elteszem, mert már nem akarom, hogy fájjon, már nem akarok semmit, csak egyszerűen élni a mindennapjaimat.

 

2009.05.04. 21:19

 

Ott álltam a sorban és vártam, hogy fogyjanak az emberkék előttem. Próbáltam semmire se gondolni, próbáltam teljesen kikapcsolni az agyamat. A Mester is azt mondja, hogy folyton csak agyalok, és az nem vezet sehová. Igen, ezt én is érzem, már napok, hetek telnek el, anélkül, hogy érezném valami változna, vagy valamerre elindultam. Pedig minden változik körülöttem, csak ÉN egyedül úgy érzem leragadtam. Még mindig magamat sajnáltatom, még mindig azon töprengek, hogyan csesztem el az én drága szép életemet. Annyira tudok…. Igen tudok, amikor másnak kell, akkor tudok, de amikor nekem, a saját ÉNemnek akkor leragadok.

-         Szorgos kis hangyácska, eljöttél gyűjtögetni? – Megdobbant a szívem, attól a meleg hangjától, szinte megfordulni is féltem, nehogy tévedés áldozata legyek. Aztán mégis megfordultam. Csak álltam ott bambán és semmi nem jutott az eszembe. Azt hiszem, hogy még a mosoly is, amit arcomra erőltettem inkább volt egy szánalmas kis vigyor. Hogy lehetek ennyire bamba? Akárhánnyal olyan kedvesen és szépen tudok beszélni, akárhánnyal kacérkodom, és szellemes tudok lenni, és most csak álltam ott bambán, mint aki teljesen leblokkolt. Az jutott az eszembe, hogy láttam egyszer a tévében egy ismeretterjesztő filmet, ahol a kígyó valósággal megbűvöli az egeret, és szegényke sehová nem tud mozdulni, egy tapodtat sem. Ilyen elveszett kis egérkének éreztem én is magamat. Csak néztem bele a meleg tekintetébe, és nem tudtam szólni egy szót sem.

-         Gondoltam rád, többször is, de nem találtam semmilyen ürügyet, hogy felkeresselek.

Mint egy muzsika voltak a szavai szívemnek. Szóval gondolt rám, szóval nemcsak én gondoltam rá?

-         Ürügy nélkül is hívhattál, volna-, böktem ki én is végre.

-         Jó akkor hívni foglak, engedelmeddel- és mosolygott. Mosolya olyan biztató, olyan kedves volt. Szerettem volna átölelni és megsimogatni, de csak néztem és vártam, hogy elhaladjon mellettem.

Egész nap olyan mámoros voltam. Pedig nem volt több, csak pár mondat és egy meleg tekintet. Mégis……….ma valahogy szeretve éreztem magam.

 

2009.04.27. 17:01

 

Itt van a tavasz, virágban vannak a fák, csodálatos, olyan más még a levegő is, valahogy szerelem illata van. Talán, mert május van, talán, mert hiányzik valami az életemből, vagy mégsem? Felhívott Félix, beszélgettünk. Hosszasan beszélgettünk, közben meg arra gondoltam, a nagy beszélgetés alatt, már szinte találkozhattunk volna is. De nem. Már nem láttam majdnem egy féléve, és az jut az eszembe, hogy pedig milyen jó is vele a szex. De jó csak úgy összebújni is, és nagyokat hallgatni. Belebizseregtem, éreztem a bőrömön az érintését, a teste melegét. Telepátia, azt kérdi tőlem – érzed a tavasz illatát? – érzem,- válaszolok én.

De aztán többet nem is mondtam, mert unom, hogy mindig ugyanaz történik, már szinte tudom egyik mondat a másik után, hogyan következik. Bak jegyű ő is, és fukar, nagyon fukar. Ezek a föld jegyű férfiak mind olyan földhöz ragadtak. Még az érzéseikben is fukarak, kimértek, nehogy egy szóval is többet merjen mondani, nehogy ő többet találjon adni, mint amennyit kapna. Engem nem zavart az elején, mert én, ha adni akarok azt szívesen, teljes szívemből teszem és nem mértékkel, hanem, úgy ahogyan jön. Ha kevés jön, akkor keveset, ha sok, akkor sokat. Neki sokat adtam, adtam volna, de még elfogadni sem tudott. Azt is csak mértékkel. Pedig a szeretet nem mérlegelhető. A vagy van, vagy nincs. Éreztem, hogy szeret, tudtam, hogy érez irántam, mert próbáltam a szavak mögé látni, de aztán belefáradtam ebben a játszmában. Miért kell mindig másnak tűnni, mint ami vagyok, miért kell szégyellnem az érzéseimet, vagy arra gondolni, Jaj nehogy kimutassam, mert akkor elveszíthetem?

Ha elveszíthető, akkor hadd menjen, hiszen akkor a nem igazi, akkor az csak csupa fájdalom. Aki félelemben éli le az életét, az csak azt kapja, amit megérdemel. Félix félt szeretni, félt közel engedni magához, félt tőlem. Hát igen, ez már csak így szokott történni. Igazán megtörhetné végre valaki ezt az ÁTKOT.

 

2009.04.22. 18:38

 

„Napok óta csak ő jár az eszembe, pedig nem akarom. A józan eszem azt mondja, hogy semmi értelme. Te csak ülj vissza a padodba, és várj amíg valaki megszólit, felszólit, hogy igenis most már van jogod beszélni. Jogod az van....a hallgatáshoz, meg a türelemhez. Reggel vele ébredek és érzem ahogy ott van mellettem, pedig nincs is, érzem ahogyan végigsimitja a böröm, pedig nem. Lassan meg fogok bolondulni.

Most mond meg, miért ilyen hülye ez a szerkezet, amit szívnek hívunk, hogy mindig azt szereti, amit nem volna szabad? Mond meg mit tegyek, hogyan tudnám kiverni a fejemből, hogy többet ne is gondoljak rá, ne is vágyakozzak utána. Megörülök amikor felhívom, és meghallom a hangját, pedig tudom, hogy csak szarságokat mond. Így aztán én se mondok semmi lényegest. Én nem akartam, és mégis itt van a gondolataimban, belebujt az álmaimba, az agyamba, megörülök tőle.”

 

Ott ült velem szemben és mondta, mondta, én meg éreztem, hogy alig bírom tartozatni, hogy ne sírjam el magam. Miért mindenki nekem panaszolja el a bánatát? Miért mindenki nekem hozza el a lelke titkos zugait, vágyait, könnyeit?? Ennyire vonzom őket?

Megpróbáltam vigasztalni, miközben arra gondoltam, hogy nekem is van egy szó, egy név, egy arc a lelkemben, ami nem volna szabad, mert nem hozzám tartozik, és mégis. Megértem őt, csak én nem kiabálom szét a világnak, hogy bizony, bizony. Nem tudom, mitől fáj jobban a lelkem. Attól, hogy nem tudom, mivel vigasztaljam, vagy attól, hogy engem sem vigasztal senki.

 

 

2009.04.02. 17:22

 

A semmiből jelent meg, csak úgy. Bejött az ajtón, egy nagydoboz ajándék, szépen becsomagolva ott volt a kezébe. Összenéztünk, és egy pillanatra megállt az idő. Megráztam magam, és a magam kis szokásos módján rámosolyogtam. Csak úgy megszokásból. Ő nem mosolygott, csak nézett. Beszélős szemei voltak.

Hát persze, hiszen a barátnőm születésnapja volt, és nálunk tartottuk a szalonba. Ott jó nagy a hely. Ő hívta meg, és nem is hozzám jött, pedig elsőre azt hittem, hogy csak úgy betoppant, hogy már végre. Nem, nem, még egyszer nem fogom ezt megcsinálni! Nem gondolok semmire, nem agyalok megint. Nincs semmi, nem történt semmi, ő is csak egy a sok közül. Barátnőm bemutatta.

Péter. Illik rá ez a név. Magas, vállas és hát igen, olyan Péter ő, Pietros. Arra gondolok, hogy aki a válla alá bújhat, annak nagyon jó érzés lehet. Elhessegetem magamtól a gondolatokat, nem, nem szabad. Csak arra gondolok, hogy már nem egyszer megjártam. Amikor azt hittem, hogy kölcsönös a szeretet, szimpátia, szerelem, aztán fel kellett ébredjek. Jó távol ültem le tőle. A barátnőim pedig mellém, ahogyan érkeztek. Beszélgettünk, nevetgéltünk, de semmi extrém, semmi nőnapi bulihoz hasonló. Nem, mert most nem csak a csajok voltunk, hanem a rokonság, na meg a mások barátnői + férjek, ++++.

Ahányszor rá pillantottam, mindig szembenéztünk. Nem mosolygott, mégis a nézése mosolygott. Vagy nekem tűnt úgy? Tánc is volt, egyesek táncoltak, én nem. Már azon gondolkoztam, hogy jó volna hazamenni. 

gyermekem biztos már nagyon vár. Akkor fogta meg a kezem. Nagyon meglepődtem. Úgy kért fel táncolni, mint aki nem is vár elutasítást, valahogy nem is lett volna erőm rá. Nem jó ez Boszi, gondoltam magamban, fájni fog nagyon, ha engeded. Táncoltunk. Istenem, mennyire imádok táncolni. Finoman hozzásimultam, és behunytam a szemem. Minden lépésünk, úgy talált, mintha évek óta egy pár lennénk.

-         Néztem, ahogyan mosolyogsz. Még beszéd közben is mosolyogsz.

-         Hát igen, én már csak ilyen vagyok. Csupa vigyor- próbálom elhülyéskedni a beszélgetést, de közben érzem, ahogyan szorít a torkom.

-         Imádom, ha egy nő sokat mosolyog, egyszerűen imádom. Különben is belőled csak úgy árad a kedvesség. Belülről sugárzik kifelé.

-         Á, tudok azért én undok kis dög is lenni. Nem lenne jó azt megtapasztalni.

Kacagott, és én egészen el voltam olvadva. Kellemes volt a hangja, vonzott az egész ember. Úgy ahogy volt. Mintha már ezer éve ismerném. Szinte a számon a kérdés – Hol voltál idáig?- de aztán gyorsan lenyeltem. Csak álmodom, csak képzelődöm. Ebből sem lesz semmi, hiszen én nem, én nem tudok szeretni. Meg aztán, ha én szeretek, akkor ő nem fog engem szeretni. Mindig is így volt. Mért lenne most másképp? De ő végig kedves volt hozzám, figyelmes, és kedves, és éreztem, ahogyan vonzódik hozzám. Beszélős szemei voltak.

Este későn értem haza. Szegény gyermekem már régen aludt. Betakartam, és gondolatban bocsánatot kértem tőle. Olyan boldogság vett körül. Amikor már magamra húztam a paplant, akkor is sóhajtottam. A sóhajom félhalk volt, és benne volt…..Péter….Péter…Péter…

Milyen szép név, annyira tetszik. Erő van benne, bizalom.

 

2009.03.06. 17:26

 

Jaj jaj, rabja leszek, és annyira szeretem, már most annyira szeretem. Azt mondta nekem, hogy szeret, hát én el is hittem, de hát persze, hogy hazudozott, akkor is tudtam, jól tudtam, hogy hazudik, mégis olyan jó volt elhinni. Csak egy kevéske ideig.

 

Ezt a szöveget hallgatom már nem is, tudom hányadikszor, mert Irénkének nem lehet a száját befogni, fosik egyfolytában. Még akkor is monda mikor már semmi mondanivalója nincs, így aztán én kénytelen vagyok hallgatni, pedig isten a tudója, hogy már úgy unom, de úgy unom. A múltkor, amikor megint el kezdett beszélgetni a szokásos módon, csak néztem és néztem, és egy adott pillanatban éreztem, hogy már nem is hallom, amit mond. Néztem a szája szögletét, szinte habzott, annyira tele volt szavakkal, olyan semmit mondó, energia kiszívó szavakkal. Hirtelen mosolyognom kellett. Elképzeltem, ahogy egy nagy koszos murkot a szájába nyomok, és attól már nem tud beszélni. Nem bírtam tovább. Tehetek róla, ha olyan nagy a fantáziám, hogy amire gondolok, az már ki is vetítődik a képzeletem falára? Méghozzá jó színesen. El kezdtem kacagni. Megrökönyödve nézett rám. Biztosan nem volt nevetni való a mondandója, de én már nem bírtam magamba fojtani.

-         Most mond meg mi nevetni való van rajta? – sértett arccal nézett rám, szinte szigorúan.

-         Nem tudom, hidd el nem tudom, csak úgy kijött belőlem…… aztán, hogy egy kicsit mérsékeljem a kialakult feszültséget, átöleltem.

-         Ne haragudj, de ez csak úgy jött, talán többet kellene nevetnünk. Te is.

-         Jól van Boszi, te tényleg boszorkány vagy. De én mégsem tudok rád haragudni.

Amikor ment ki az ajtón én még mindig magam előtt láttam, ahogy a murok kilóg a szájából. Istenemre mondom, olyan jól esett.

Most akkor gonosz kis ribanc vagyok? Csak azért, mert kacagni mertem? Én senkinek nem mondom el, hogy bizony bizony nekem is hiányzik Géza, pedig amikor ott volt nekem akkor nem becsültem. Most mégis hiányzik. Most úgy érzem, hogy szeretem, amikor pedig a felesége voltam, akkor meg azon járt az eszem, hogy tudnék minél hamarabb elválni tőle.

Bolond az ember, mindig azt szereti, aki elérhetetlen, mindig az kellene, aki nincs itt vele.

Erről jut eszembe Eszter. Hát igen neki nagyon szép története van. Amióta elmesélte a múltkor, az óta sokat gondolok rá. Boldog ember, aki úgy tud szeretni, mint Eszter. Én is szeretnék úgy szeretni, de a boszorkányok nem szerethetnek. Vagyis szerethetnek, de akit ők szeretnek azok nem szeretik és viceversa. Csak boldogtalan szerelemben, nemviszonzott szerelemben lehet részük. Sajnos ez így van, és ezt már nem fog megváltozni. Amióta a szépségszalont rendezem, különbnél különb meséket tudnék Neked elmondani. El is fogom, csak szedjem össze magam egy kicsit, és legyek túl ezen a projekten.

Mindig azt mondom, de néha már annyira pörgök, hogy magam sem tudom fiú vagyok vagy lány. Jaj, pedig annyi szép kis történetem van. Tudod azt a filmet a mindent a szexről? Nos ez még annál is szebb, mert itt nemcsak szex lenne, hanem igazi érzések, örömök és könnyek. A szépség szalon olyan, mint régen volt a Figaró boltja. Mindennap új arcok, új sztorik, aztán jönnek a régiek, és így kialakul szinte az egész város meséje. De én a figaró, mindenről tudok, és szép lassan elmesélem neked, ha lesz rám türelmed.

Addig is puszi Neked. És egy-egy ölelés azoknak, akik még mindig olvasnak.

 

 

2008.12.03. 17:30

 

Ma boszorkány voltam, nagy betűsen, BOSZI, igazi. Ha a barátnő eljön hozzád, és kipanaszolja magát, akkor lehet, hogy neki csak arra van szüksége, hogy te majd meghallgatod, és veregeted a hátát, és majd megvigasztalod. Hát kedveskéim, hozzám ne járjatok vigasztalásért, mert én nem tudok ilyen esetben vigasztalni, rosszul kezelem az ilyen dolgokat. Általában úgy vagyok vele, hogy egyből azt keresem, hogyan lehet ebből a slamasztikából kimászni, milyen jó megoldások léteznek, vagy ha eleve halott az ügy, akkor bár mérsékelve magam, bár finoman, de a tudtára adom, hogy ne még rinyáljon, mert úgysincs semmi esély. Ha már nem tudod helyrehozni a dolgokat, akkor meg kell tanulni elengedni.

Eliza bejött ma hozzám, reggeliben, amikor még nem igen volt senki, se kuncsaft, sőt a lányok se jöttek még be. Csak én voltam egyedül, éppen készültem lefőzni a kávét, ha valaki korán betoppan, ne érjen váratlanul. Könyveket is vittem magammal, nem akarok unatkozni, és bár itt van a nett is, a könyveket jobban szeretem még most is. Mindig olyan könyv kerül a kezemben, amilyenre pontosan szükségem van.

Amikor belépett és rám nézett, már tudtam, hogy gond van, pedig mosolygott, legalábbis ő azt hitte.

Eliza férjnél van, már lassan húsz éve, de sajnos elég rossz a házassága, ami ugyan nem egy meglepő dolog ebben a világban. Amolyan látszat házasságban élnek, már évek óta külön szobában alusznak, igyekeznek egyre kevesebbet beszélgetni egymással, hogy kevesebbszer menjenek egymás agyára. Elizának is két gyermeke van, érdekes ez a létszám, a legtöbb barátnőmnek, akárcsak jómagamnak két gyermek a létszám, mintha összebeszéltünk volna……pedig nem.

Azt már mondtam, hogy szép nő, csinos, ápolt, és rendezett, és van neki egy olyan kis huncutkás mosolya. De ma nem volt mosoly az arcán. Kitöltöttem a kávét, és odaadtam neki, vártam, hogy szóljon, mert éreztem, annyi mondanivalója van, hogy már alig bír magával. Nem tudta, hogyan fogjon neki, várta, hadd biztassam. Ránéztem, és nevetni kezdtem.

-         Bökd már ki, mert látom, alig bírod visszatartani!

-         Te tényleg egy boszorkány vagy, a lelkembe látsz mindig. Ma megint felhívtam Robit.

Robi és Eliza egy éve, hogy megismerték egymást. Az egész úgy kezdődött el, hogy Eliza regisztrálta magát a társkeresőben. Emlékszem, még együtt csináltuk, és jókat nevettünk rajta. Eliza nem tudta, hogyan írja be, mi az, amire vágyik, így aztán én ajánlottam, hogy valami könnyű szöveget írjon be, de ugyanakkor megfogott is, hogy hatásos legyen.

Így ismerkedett meg Robival, akinek pontosan egy olyan nőre volt szüksége, mint Eliza. Könnyű kis barátság alakult ki kettejük között, semmi kötöttség, semmi nagy duma, nagy elvárások, néha találkoztak, és jól érezték magukat együtt. Eliza mindig hajtogatta, hogy Robi csak egy jó szerető és barát, hogy nem is érez iránta különösebben semmit, de én egy idő után láttam már rajta, hogy bizony kezd egyre komolyabbá válni a DOLOG. Mert ugyan az érzéseinknek nem tudunk mindig parancsolni. Boldog ember, aki azt mondhatja magáról, hogy az érzéseit teljesen kordában tudja tartani, és csak azt szeret, akit kell, csak akkor dobban meg nagyon a szíve, amikor éppen ő akarja.

Láttam rajta, hogy egyre melegebben és szebben kezd róla beszélni, pedig lehet, hogy a férfi semmit sem változott, hanem a nő volt az, aki szebbnek és jobbnak kezdte látni. Robi egy kellemes küllemű férfi, de családja és gyerekei, és egyáltalán nem akarta ezt a szituációt megváltoztatni, sem Elizáért, sem másért. Neki pontosan így megfelelt. Eliza bár nem kérte, hogy elváljon, de szeretett volna egy kicsit többet együtt lenni vele. A helyzet pedig az volt, hogy soha nem tudott ott lenni, amikor Elizának szüksége lett volna rá, hogy ott legyen mellette, hogy meghallgassa, hogy csak bár vigasztalja, vagy egyszerűen ott legyen egy vállnak, amihez simán neki lehet dőlni, vagy át lehet ölelni, amikor az ember olyan magányosnak érzi magát, és annyira, de annyira szüksége lenne egy ölelésre. 

Az ilyen kapcsolatok eleve holtan születnek. Mindketten valami másra vágytak. A nő, mint általában a NŐK, vágyik az érintésre, a beszédre, a megértésre, a melegségre, a férfi pedig, mint általában a legtöbb FÉRFI csak jól akarja érezni magát, amikor nagy ritkán ki tud szabadulni a családi és munkahelyi problémákból, esetleg egyet, jó nagyot szexelni, és aztán irány vissza a szürke hétköznapokba. Egyik sem hibás, csak valahogy ketten falsul énekelnek. Ez történt Elizával is, de ő nem akarta ezt a dolgot elfogadni. A pasas megértette, hogy másképp alakultak a dolgok, mint szerette volna, és egy kicsit be pánikolt. Semmi szüksége nem volt egy követelőző, hisztis nőre, tőle ne kérjen semmit, mert ő neki van így is épp elég kötelessége másokkal szemben. Így aztán úgy döntött, hogy többet nem találkozik vele, és se szó, se beszéd, többet nem jelentkezett, és amikor Eliza hívta telefonon, nem vette fel a mobilt sem, sőt egyenesen kikapcsolta. A leveleire sem válaszolt, és ez még jobban elkeserítette Elizát.

-         Képzeld, most már a telefonomra sem válaszol, sőt írtam neki vagy kéthárom levelet és arra sem jött semmi válasz.

-         Na és mit szeretnél kapni válaszban? Azt hogy:- Menj a picsába hülye már nem érdekelsz, unom a hisztis tyúkokat?

Eliza elképedve nézett rám és nem válaszolt.

-         Vagy jobban esne, ha nagyon udvariasan elmondaná, hogy ő most már ezután őszintén hűséges akar lenni a feleségéhez, és neked már sajnos nincs helyed az életébe. És köszöni szépen nagyon jó volt, szép volt, de elég volt?

-         Nem ezt sem szeretném hallani. Azt szeretném, ha azt mondaná, hogy hiányzom neki, és vissza akar jönni, és ott folytassuk, ahol abba hagytuk.

-         Biztos, hogy ezt akarod? Na és hol hagytátok abba? Ott, hogy te mindig vártad, hogy hátha, hátha lesz egy kis ideje rád? Nem látod, hogy csak szenvedsz ettől az egész kapcsolattól?

-         De legalább ahhoz jogom van, hogy még egyszer utoljára találkozzunk és megbeszéljük, mint két jó barát.

-         Na és mit beszélnétek meg? Azt, hogy vége? Hiszen már most tudod, hogy vége. Mi beszélni való van ezen már?

Csak néztem, ahogy magába roskad, mert ahelyett, hogy vigasztaltam volna, még rátettem én is egy lapáttal. Pedig igazán nem akartam sem megbántani, sem fájdalmat okozni neki, de tudtam, ha most nem leszek hozzá őszinte, és nem mondom el, amit gondolok, akkor az már nem én vagyok. Néha, kell hagyjuk, hadd fájjon, kell hagyjuk, hadd égessen az a seb, de akkor is ki kell mondani, ki kell égetni tövestől. Eliza érezte, hogy én nem gonoszkodásból beszélek így vele, és talán igazat is adott nekem. Lesütötte a fejét.

-         Igen ma csináltam még egy hülyeséget. Nem bírtam ellen állni, mintha a kisördög ösztökélt volna. Az súgta a fülemben, hogy talán-talán van még egy esély.

-         Na és mit csináltál, felhívtad újra?

-         Igen, de nem vette most se fel, és akkor küldtem neki egy SMS-t

-         Igen és megzsaroltad valamivel, ugye?

-         Honnan tudod?

-         Tudom, mert másképp már nem is tehetted. Ez a legrosszabb dolog, amit csak megtehettél. Na és mit írtál neki?

-         Azt, hogyha nem hív vissza otthon fogom megkeresni, személyesen.

-         És megtetted volna?

-         Nem, de tudtam, hogy erre reagálni fog. Nagyon fél attól, hogy esetleg lebukik a felesége előtt. Pedig nekem azt mondta volt, hogy nem is szereti a feleségét.

-         Igen, lehet, hogy igazat is mondott, mint ahogy nem szeret téged sem, mert az ilyen férfiak csak önmagukat tudják szeretni. De jól van neki így, és ha te nem tudsz a helyeden ülni, és megelégedni azzal a kicsivel, amit neked nyújt néha, akkor kivesz téged a játékból, már nem kellesz neki. Mikor fogod ezt megérteni? De mond, csak mit akarsz még tőle? Visszahívott?

-         Igen, és azt mondtam neki, hogy találkoznunk kell, és beszélnünk kell.

-         Arra gondoltál, mit fogsz neki mondani?

-         Szeretném tudni, mivel sértettem meg annyira, hogy már a telefonomra sem válaszol?

Szeretném elmondani neki, hogy mit érzek iránta, hogy nem akartam, de belé szerettem.

-         És azt hiszed, ez érdekelni fogja őt? Azt hiszed, majd meghatódik, ha sírni fogsz előtte? Na és azután mi lesz? Gondolod, hogy akkor vissza fog menni hozzád? Gondolod, hogy attól, hogy sírsz neki egy rendet, akkor ő majd beléd szeret? Jaj Eliza, drágám, térj már észhez!!

Nem szólt semmit, csak peregtek a könnyei.

-         Sírjál drágám, sírd ki magad, és attól hidd el meg fogsz nyugodni. Sírjál.

Azzal átöleltem és simogatni kezdtem. Most már megvigasztalhatom. Beszélnie kellett róla, ki kellett mondja. DE inkább nekem, aki meghallgatom és vigasztalom, mint neki, aki előtt csak megalázkodna, de eredménytelenül. Amit már elronthatott el is rontott

Beszélnünk kell róla, el kell mondanunk, hogy mennyire fáj, el kell mondanunk, hogy ez egy újabb csalódás, de segít az rajtunk, ha miközben fájdalmunkat éljük át még meg is aláznak. Mert csak akkor aláznak meg, ha mi megengedjük.

Most ide valami nagyon szépet kellene írjak, de semmi nem jut az eszembe. Annyi, annyi szomorúság van mindenütt, és bár nem hisszük el, de szükségünk van erre is. Az élet nem habostorta, de ha a szomorúságunkban belesüppedünk, és nem tudunk belőle kiemelkedni akkor a másnap sem lesz tele mosollyal, pedig haj, de rövid az élet. És ha nem fog eljönni az igazi, ha nincs is nagy Ő. Talán nem mindenki érdemli meg, hogy eljöjjön. Attól még élni kell, ahogyan egy idősebb barátnőm mondotta, „Tudod az élet ötven után, már átalakul, mint ahogy húsz, harminc, vagy negyven után is. Mindig más és más dolgok kerülnek előtérben. Az értékrendek megváltoznak, ami még tegnap elképzelhetetlen volt, mára már természetes, ami nélkül úgy éreztük tegnap, hogy nem lehetünk meg, mára már nem is hiányzik, és hát igen, sokszor az igazi Ő ott van melletted, csak látnod kell, csak érezned, átéld minden napját, mert az igazi Ő, az maga az élet. A nagybetűs és kisbetűs, mindegy, hogyan hívod."

Beszélnünk kell……….de miről?

 

 

2008.12.01. 18:11

 

 

Barátnőimmel elmentünk pizzázni a Lagúna vendéglőbe.

Bár nem 5 csillagos hely, de elég előkelő ahhoz, hogy mindenféle jött ment nem üljön be. Egyszóval csendes kis hely. Dóra, Eliza, Kriszta és én voltunk ott. A többiek nem akartak, vagy esetleg mi nem akartuk, hogy velünk legyenek. Négy nő, négy karakter. Magamról és Dóráról már beszéltem, a másik két barátnőről ezután fogok, de most hanyagolom, hiszen egészen másról szeretnék mesélni.

Kicsit zajosak voltunk, talán a jókedvünk, talán a konyak volt a ludas, de annyira felszabadultan tudtunk nevetni. Amolyan csajos buli volt. Tudjátok milyen a csajos buli?

Amikor végre kiszabadulunk akár csak egy szűk órára, és vég nélkül nevetgélünk, mesélünk, vagy csak egyszerűen élvezzük, hogy egy szép ruha lehet rajtunk, hogy együtt lehetünk, és valami izgalmasat megbeszélünk. Mert izgalmas az mindig van. Hol az egyik, hol a másikunk rukkol elő valami pikáns történettel, vagy, hát bizony az is megesik, hogy nem éppen vidám mesével.

Mégiscsak elmesélem, hogy milyen ruhában voltunk, talán téged is érdekelni fog.

Lássuk csak:

Eliza, ő a barna, Nem túl magas, alig van 165, nem túl vékony, de nem is kövér, olyan pont jó. Fekete haja van, most rövidre vágatva, nemrég volt fodrásznál, és olyan jó divatos fazont nyírt neki, az egyik fele rövidebb, a másik fele hosszabb, és mivel inkább sima haja van, ki is tudta vasaltatni. Elizának nagyon szép szemei vannak, koromfekete, ritkán látni ennyire sötét szemeket. Ha jól belenézel a szemében, érzed benne a lángot, valami nagyon veszélyest és mégis valami nagyon bódítót. Úgy alapjába véve csendes nő, kb. 38 éves, de bármikor letagadhatna legalább 6-ot, de akár 8-at is. Fekete farmer volt rajta, ettől még csinosabbnak tűnt, és orgona lila blúz egy nagyon diszkrét kis mintával a mellén. Nem szokta festeni a szemét, ma mégis ki volt festve, és ez nagyon jól állt neki. Imádom, amikor egy nő ki van festve, na nem ordinálisan, hanem amolyan természetes módon, amikor rendezett, ápolt és jó illatú. Egy nő mindig nő, és addig nő, amíg ad magára. Lehet akár 80 éves is. Ami pedig az ápoltságot illeti, azt hiszem, az mindenkire ráfér, legyen az akár nő, akár férfi.

Kriszta, ő Elizának az ellentéte. A lányok közül ő az alacsonyabb, egy kicsit molettebb, mint mi, de ha azt vesszük, hogy most fogyott le 20 kilót, akkor azt kell mondani, hogy egészen csinos. Na jó, még van egy kis fölösleg rajta, de szinte ennyi már kell. Ő az a fajta nő, akinek kell legyen feneke, és mellei is kihívóak. A dereka ellenben vékony. Szőke haja közülünk a legvilágosabb az övé, vállig érő és sima, egyenes. Az arca, mindamellett, hogy ő köztünk a legteltebb, egészen sovány. Az a fajta típus, aki arcban szinte soha nem hízik meg. De ami a legszebb az egész nőben, az a szeme. Nagy égszínkék szemei vannak, és mivel tudja, hogy a szemei szépek előnyösen festi is őket. Sokáig úgy voltam vele, hogy amikor beszélgettünk csak a szemeit láttam, és a mosolyát, annyira dominált a kettő az arcán. Amikor beszélget, és gesztikulál, olyan, mint egy doromboló cica, mindig csak simogatnád. Anyás természet. Akit szeret, annak tudnia kell, azt nagyon kimutatja, és a szeretet lény felett roppant szeret anyáskodni. Főleg, ha az illető férfi. A lelkét is képes kitenni érte, de Isten ments, hogy megsértsd. Akkor a szelíd kis cicából veszélyes vadmacska lesz és tovább már nem is mondom.

Kriszta gazdag lány, a férjének ő a második felesége. Kriszta részéről nagy volt a szerelem, de Péter, a férje, csak kihasználja, és hát szüksége van a nőre, mert anyagi fedezetet jelent, Krisztának az apja dúsgazdag befolyásos ember, akivel nem jó kesztyűt húzni. Születet két gyerekük, egy fiú és egy lány, így aztán Péter azt gondolja, hogy már nem is kell erőltesse magát, ami a kedvességet, és szeretetet illeti.

Én egy dolgot nem értek ugyan. Miért van az, hogy a férfiak nagy része úgy gondolkozik, ha már megnősültek, akkor elmúlik a szerelem, és akkor már nem kell szépen beszélni az asszonnyal, nem kell udvariasnak lenni, nem kell a feleségnek udvarolni. Sőt mi több, egyes férfi még azt a bátorságot is veszi, hogy a feleség előtt más nőnek udvaroljon, szépeket mondjon, miközben az már szégyen volna, ha ugyanazt a nőjének mondaná el. Lehet ugyan, hogy elmondja neki is, amikor kettesben vannak, de ha már más is jelen van, akkor szégyelli. Szóval a parasztságokat, durva kifejezéseket nem szégyelli, de az udvarlást, kedveskedést már igen. Az olyan férfiatlan dolog.

Kriszta, amióta leadta azt a felesleges 20 kilót, egészen merészen kezdett öltözködni. Ma például pirosban volt. Egy égőpiros magas nyakú blúz, egy fekete mini szoknya és az égőpiros csizmájában, ami annyira jól állt a lábán, mintha ráöntötték volna.

Dóra ma kicsit visszafogottabban öltözködött, látszott rajta, hogy még mindig nincs napirendre térve egyes érzései fölött, de én nem feszegettem, a többiek, pedig semmit sem sejtettek a történtekből. Szűk fekete nadrág, égszínkék blúzza nagyon passzolt a szeméhez, és amint az lenni szokott, ő mindig a kiegészítőket is nagyon megválogatta. Az égszínkék blúzhoz kékköves fülbevaló, gyöngy és karkötő dukált, a fekete csizmához, pedig fekete táska. Na és én? Rajtam egy szűk lila színű farmer és egy fekete blúz arany díszítésekkel. Arany fülbevaló, arany karkötő, és aranyszínű táska és csizma.

Amint ott iszogattuk a konyakunkat, beszélgettünk, és közben kacarásztunk, Kriszta meglökte a kezem.

Nézd csak Boszi, az a pasas már elég rég óta csak téged bámul, le nem veszi a szemét rólad.

 Menj már, csak beképzeled!- kissé nevetve, de odanéztem ugyan már ki az a férfi, aki csak úgy bámul rám.

Amikor rá néztem, a szívem a torkomban kezdett dobogni. Nem tudtam elképzelni, mi okozhatott ilyen heves szívverést. A férfi egy barna, kisé összes, fekete szemű, szemében huncut mosoly bujkált. Az a mosoly, olyan volt mintha azt súgta volna.

Hello szépség emlékszel még rám?

Ekkor elborítottak az emlékek. Azok a fránya emlékek mindig akkor törnek rám, amikor nem kellene.

Tizenéves voltam, érettségi banketten. A zöld ruhám volt rajtam. Fűzöld, és ez azért érdekes, mert én addig soha nem szerettem a zöldet, főleg nem ruhában. Addig elé soha nem volt egyetlen zöld ruhadarabom sem.

Szerelmes voltam Andrásban, magas szőke, nagy zöld szemekkel. Együtt jártunk úgy egy három honapja, és én éreztem életem legboldogabb periódusa ez. Közeledett az érettségi bankett és nem tudtam mit is vehetnék fel? Szerettem volna nagyon elegáns lenni, nagyon tetszeni Andrásnak, de ugyan akkor féltem, hogy esetleg, ha túlságosan merészen öltözködöm, akkor neki nem fog tetszeni. Felnéztem rá, egyenesen idealizáltam őt. Ő volt a szememben a tökéletes férfi, akivel el tudtam volna képzelni életem hátralevő részét. Csak ha rám nézett, bizsergett a gyomrom, és ha hozzámért, akkor egészen elolvadtam tőle. Kedves volt hozzám, és udvarias, és amikor magához ölelt éreztem a szorításában a szenvedélyt.

Megkértem jöjjön el velem Vásárhelyre, mert ott a divatházban pontosan akkor nagy kedvezmények voltak női ruhákra.

Szívesen jött velem, sőt, az ő kocsijával mentünk, hiszen nekem akkor még nem is volt jogosítványom. András idősebb volt nálam 5 évvel, de én mindig az idősebb palikra buktam.

Emlékszem próbálgattam a ruhákat, ő meg egy türelmes mosollyal csak nézte, ahogyan forgok a tükör előtt, ahogyan élvezem az anyagok hullását, a színek élénkségét, ahogyan elrejtem arcom a finom selyembe. Olyan határozatlan voltam, több ruha is tetszett, de nem tudtam eldönteni, mi legyen, vártam, hogy ő mondja meg melyik a sok közül, kíváncsian vártam. Akkor ő fölállt, odament a meg nem nézett ruhákhoz, és kivette azt a fűzöldet.

-         Ezt próbáld fel

-         Jaj, azt nem, utálom a zöldet. – hallani sem akartam róla, de ő annyira unszolt, hogy végül ráálltam és felvettem a zöld ruhát. Nem is ruha volt, hanem egy kétrészes kis kosztüm, vastag selyem anyagból. Amikor azonban odaálltam a tükör elé, egészen elámultam. Annyira jól állt nekem ez a zöld ruha, akkor még szőke volt a hajam, meg a zöldes szememhez, hogy már le sem akartam venni magamról. Nem én választottam ki, hanem a ruha választott

A bankett jó indult, minden olyan tökéletesnek látszott, csak aztán menet közben romlott el. Ma sem emlékszem miért vesztünk össze, csak azt tudom, hogy az este már nem volt olyan ragyogó, mert ő otthagyott engem, és elment táncolni más lányokkal. Utáltam abban a percben minden férfit, és főleg Andrást. Miért kell ilyen undokul viselkednie? Csak úgy otthagy, ahelyett, hogy megbeszéltük volna. Nem szeretek haragot tartani, de akkor nagyon haragudtam rá. Kimentem a szálloda teraszára, és néztem bele a sötétségben, hadd ne lássa senki mi zajlik le bennem, miközben küszködtem a könnyeimmel, nehogy kifelé elinduljanak, és a gondos kis sminkemet tönkretegyék. Mert azért a legnagyobb bánatom közepén is aggódtam azzal, hogy esetleg elcsúfítom az arcomat.

Akkor szólított meg Ő.

-         Szabad lesz egy táncra?

Megfordultam és belenéztem a sötét szemébe. Akkor is olyan megmagyarázhatatlan izgalom töltött el. Nem szóltam semmit, csak hagytam, hadd fogja a kezem és menjünk befelé a táncparkett felé.

Táncoltunk. Szótlanul siklottunk egymás karjaiban és belemélyültünk egymás tekintetében. Lehet, hogy nem volt olyan hosszú az a tánc, de nekem maga volt az örökkévalóság, a jó értelemben véve. Amikor véget ért a tánc megcsókolta a kezem és megköszönte a táncot. Én meg csak nyeltem a galuskákat és szólni nem bírtam. Ahogy jött, úgy ment el, soha többé nem láttam az óta. Talán csak álmaimban, talán csak a titkos gondolataim, ha néha felelevenítették, de még azt sem sokszor, annyira távoli, annyira sejtelmes, annyira hihetetlen volt az egész.

Lehet, hogy csak a képzeletem játssza az eszét, lehet, hogy csak a fantáziám csal, lehet, hogy az egészből semmi nem igaz, de most amikor belenéztem a másik asztalnál ülő férfi szemébe, minden előjött, mintha csak tegnap történt volna. Nem történt semmi, és mégis. Felálltam és kimentem a fürdőbe. Éreztem, hogy meg kell mossam az arcom egy kis hideg vízzel, hadd térjek már magamhoz. Nem voltam kint, csak vagy nyolc percet. Amikor visszajöttem, már nem volt sehol. Ahogy jött, úgy ment el, és én nem mertem megkérdezni a lányokat, ha ott ülte valaki vagy sem.

Hazafelé a kocsiban egyedül voltam, bekapcsoltam a rádiót. Frank Sinatra meleg hangja búgott bele a levegőbe. Annyira szomorú voltam és mégis annyira boldog. Nem tudom megmagyarázni. Hogy lehet az ember egyszerre boldog is és szomorú is? Elengedtem magam és dúdoltam én is a szöveget. Otthon már mindenki aludt, hamar levetkőztem és bebújtam az ágyban. De nem tudtam aludni. Ilyenkor, ha csak egy kicsit is olvasok, könnyebben elalszom.

Na és képzeljétek el, mikor kinyitottam a könyvet, mit olvastam el?

„A szél fúj, ahová akar, hallod a zúgását- de nem tudod, honnan jön és hová megy. Így van mindenki, aki lélektől születik”

„A találkozás: észfölötti titok.

Minél mélyebben merülsz a lélekben, annál határtalanabb világba, a felszínen nem látható rejtett összefüggésekbe, csodákba látsz.

Csak rád mosolyog valaki- s lehet, hogy vele álmodsz az éjjel, és el se felejted talán, soha, mert ez a futó mosoly olyan mélységből bukkant föl, amit éberen nem ismersz.

Két szem összevillanásában néha nagyobb titok rejlik, mint húsz év házasság történetében.”

 

 

 

2008.11.30. 16:46

Évek óta várom a Nagy Csodát. Hallgatom a rádiót, és most éppen ez a zene megy. Hát igen, én is évek óta várom a nagy csodát, de valahogy még nem ért el hozzám. Mért kezdjem én a változást? Igen….mintha minden egy jel lenne. Csak figyelni kell a jelekre. Talán éppen ez a bökkenő, hogy bár várom a változást, várom a nagy csodát, de azt várom, hogy majd más megteszi helyettem. És megteszi? Persze, hogy megteszi, de az már az ő csodája lesz, az ő változása. Én pedig maradok továbbra is a saját kis mókus kerekemben, és várok, és várok….de mit, kit?

De azért érzem, hogy bár lassan elindultam. Vagy lehet, hogy még nem indultam el, de már nem hajtom a kereket, sőt inkább rágom az oldalát, próbálok kiszabadulni belőle.

Olvasom Müller Pétert, szeretem az öregurat, egyenesen kedvelem, olyan szívemnek való dolgokat ír. Sokszor vagyok úgy, hogy amikor az ő sorait olvasom, olyan érzésem van, mintha a saját gondolataimat látnám kivetítve, talán egy kicsit más fényben téve, de sokkal jobban letisztázva, sokkal érthetőbben, szebben, mint ahogyan bennem kavarognak.

„ Egy jó párkapcsolat épp olyan műalkotás, mint egy vers, egy tánckettős vagy egy hegedű-zongora szonáta.

Sajátos benső rend, s valami intelligens lelki kultúra működteti.

Intelligencia alatt én a sokat tapasztalt, érett lélek tudását értem”

Hát igen, ez az. Jó, amikor valaki a más sorsából tud merítkezni és tanulni, anélkül, hogy önmaga megtapasztalná a hoppokat és fájdalmakat, csalódásokat és kudarcokat. Sajnos legtöbbször a saját bőrünkön tanulunk, és még akkor sem eléggé, mert enedikszer is újra, meg újra elkövetjük ugyanazt a hibát. Ismétlés a tudás anyja, mondaná erre Ferenc, de a sok ismétlések csak arra valók, hogy a keservet és fájdalmat mélyen véssék belénk, mint fában a jeleket.

Amikor ezelőtt négy éve elváltam Gézától, azt hittem, hogy az egyetlen járható úton vagyok, hogy csakis ez a megoldása a problémáimnak. Lehet, hogy akkor az is volt, de akkor most mégis miért tekintgetek vissza, miért sírom vissza a régi életemet.

Van egy barátnőm, Dóra. Bár sok barátnőm van, mert én az a fajta vagyok, hogy ha tehetem, hát mosolygok, és vonzom az embereket. Úgy a férfiakat, mint a nőket. Sok ember nyelvén tudok beszélni, és itt most nem a nyelvtudásommal dicsekszem. A férfiakkal másként beszélek, mint a nőkkel. A férfiaknak más az adó-vevőjük, de most ne térjünk rá erre, erről majd máskor mesélek. Szóval itt van a Dóra barátnőm, aki most van olyan helyzetben, mint én négy évvel ezelőtt. El akar válni. A történet szinte azonos az enyémmel, kisebb nagyobb eltérésekkel, de a lényeg a lényeg. Dóra úgy érzi, hogy a kapcsolatuk teljesen kihűlt, és már nincsen semmi, ami őket összetartaná, csak a két fiú, de azokért sem érdemes erőltetni, hiszen a gyermekek nem oldhatnak meg semmit. Sokat beszélgetünk erről, mindenki elmondja a saját verzióját, és én érzem, hogy Dóra hallgat rám. Bár én elváltam, mégis azt mondom neki, hogy jól gondolja meg, mert az óta már én is megbántam a válást, és ha tehetném, visszacsinálnék mindent.

Ma reggel mosolyogva lépett be a szalonba. Bár mosolygott, láttam, hogy a szemei szomorúak, de nem kérdeztem, vártam, hogy magától nyíljék meg, és elmondja a szíve bánatát. Ez is egyfajta színjáték, hogy egy darabig húzzuk az időt, és olyan dolgokról beszélgetünk, amiről nem is akarunk. De a lényegről, amit mindketten várunk, és akarunk róla beszélgetni, az valahogy bent reked. Akár sok ezer párkapcsolatban. Soha nem arról beszélünk, amire gondolunk, hanem csak úgy belebeszélünk, hogy ne legyen közöttünk a Csend. De talán, ha hagynánk azt a csendet, talán még az is jobb volna, mert akkor ráérezhetnénk az igazságra. A kérdés azonban az, hogy akarjuk-e ezt az igazságot, vagy jobb az állság, és kegyes hazugság, mint a kegyetlen igazság?

Megkínáltam egy kávéval. Elgondolkozva kavargatta a kávéját, és mintha nem is nekem mondaná, csak úgy saját magának.

-         Összevesztünk, pedig én megfogadtam, hogy már nem is szólok hozzá. Inkább nem beszélgetek vele, úgyis csak morgás, és a végén a vita, meg a vagdalkozás.

Hallgattam, tudtam, hogy most hiába mondanék bármit. Vártam, hogy folytassa gondolatait.

-         Azt kérdezte tőlem, milyen volt az előadás, és hogy mit tanultam?

-         Na és te mit válaszoltál?

-         Hát, tudtam, hogy nem mondhatok el bármit, mert azt ő nem tudja megérteni, és akkor elbagatellizálja az egészet, de annyit azért mondtam, hogy Ferenc arról beszélt, többek között, hogy a pozitív gondolkozásnak milyen teremtő ereje van, és hogyan vigyázzunk arra, hogy mindig jó dolgokra koncentráljunk. Erre ő azt mondta, hülyeség.- mire én megkérdeztem, miért gondolja így?

-         Egyszerű az egész. Ha áll, akkor pozitív vagyok, ha lóg, akkor negatív.

Éreztem, menten meghasadok, annyira fojtogatott a nevetés, pedig nem nevetni való. Belegondolva jobban, szinte igazat is adtam neki.

-         Te erre mit válaszoltál?

-         Hát csak megkérdeztem, hogy akkor nála most áll vagy lóg? És ő azt felelte, hogy lóg.

-         Te nem vagy normális, tényleg ezt kérdezted?

-         Igen, végtére is ideje kibeszélni a sérelmeinket. Aztán azt is kérdeztem, hogy mért nem ÁLL? Mire aztán morogni kezdett és otthagyott, mint Szentpéter az Oláhot.

Felteszek egy halk zenét, és meggyújtok egy gyertyát, közben hallgatom, ahogy meséli bánatát, őrlődéseit, de már szinte nem is hallom. Csak nézem a szomorú arcát, ahogyan titkolja baját, ahogyan megpróbál mosolyogni azon, amin zokogni kellene. Hogy évek óta semmi sem megy már úgy, ahogy kellene, hogy magányosnak és haszontalannak érzi sokszor magát, hogy már azt sem tudja, mi az, ami összeköti azzal az emberrel, akibe egykor annyira szerelmes volt, akitől szinte megbolondult nap, mint nap, csak ha megérinthette, és most semmi. Se szex, se keksz. Üresek a pillantások, némák az üzenetek, és az érintéseket is kerülik mindketten. Hol rontották el, hol csúszott félre minden, és mikor?

Dóra alacsonyabb, mint én, de csak pár centivel. Ős is szőke, de ő olyan igazi szőke, a bőre is világos, és mélykék szeme van. Mindig mosolyog, mindig olyan kedves, de én látom, hogyan mosolyog. Ezerféle mosolya van neki. Ma szomorú mosolya van, a szemei befelé sírnak. Tudom, ha csak átölelném, sírva fakadna.

Mesél, csak mesél, és én szinte nem is szolok semmit, csak hallgatom. Talán már nem is hallgatom, csak nézem, és figyelem a mozdulatait, figyelem azt, amit nem mond ki, ami csak úgy kijön belőle. Figyelem a testének minden rezdülését, mert a testbeszéd az soha nem hazudik. Bár a szavai azt mondják, hogy csak vicc az egész, hogy már nem is fáj, hogy már nem is érdekli az egész, de a teste, vállának finom rezdülése, kezének görcsös összezárulása, mind arról árulkodik, hogy bizony még nagyon fáj, talán jobban, mint máskor.

Mi az, ami ilyenkor annyira tud fájni? A meg nem értés, vagy az a nagy magány, amit a másik mellett élünk meg?

Ki tudná ezt megmondani?

Ebben a percben nem tudom, kit sajnálok jobban, magamat, vagy őt? Pedig a sajnálkozás sem jó megoldás. De hát mi a jó megoldás? Mi az ami mindenkinek beválik? MI a biztos recept?

Hogyan segíthetek rajta, amikor a saját életemet sem tudom rendbe tenni? Így aztán csak hallgatok, mert ez az egyetlen okos dolog, amit tehetek.

És várom a csodát.

 

 

2008.11.29. 17:54

 

Hogyan is kezdjem? Annyi mindent elmondtam már magamban, annyiszor már újra írtam a színpadot, a szereplőket meg ide-oda rakosgattam, és mégis, most amikor szavakba kell foglalni, annyira nehezen megy, annyit vacillálok.

Nehezen megy az írás.

Ki mondja, hogy könnyű írni? Ki mondja, hogy a szavak csak úgy folynak ki az ujjaim hegyéből?……Ja, hogy én mondtam még az előbb. Az más, akkor meg elnézést kérek, az egy olyan pillanat volt. Igen. A szavak a szavak. De nem is kell szavakká, váljanak, elég, ha csak megformálódnak, mint gondolatok, és máris teremtő erejük van. Csak aztán tudjuk mit kezdeni velük.

Akkora nagy káosz van sokszor a gondolataim között, és már ezer éve próbálom rendezni, de valahogy mikor csak úgy neki fogok rendet rakni, mintha még több zagyvaság lesz belőle, még több összekuszált, szétszaggatott, majd újra bogozott. Erről eszembe jut egy vers, de nem akarlak untatni vele.

Inkább mesélek, a mesélés a véremben van.

Minden egyes szó eszembe jutat egy újabb szót, vagy akár történetet.

Férfiak, ezek a férfiak, hogy mennyi baj van velük, mennyi bonyodalom körülöttük.

Férfiak…………..Imádlak titeket.!!!!!

 Azt, hogy olyan félénkek vagytok, nem meritek a szememben megmondani, ha szerettek, azt, hogy sok-sok malacságot gondoltok, miközben megkérdezitek udvariasan, hogy elfogadnék-e egy kávét, azért is mert reggelente, amikor találkozom veled, csak a szemembe mosolyogsz és elmész mellettem szó nélkül, azért is, mert néha túlságosan tolakodóak vagytok, meg máskor távolságtartók. Egyszóval olyan se veled, se nélküled státuszban vagyunk és formáljuk egymást, tanítjuk, tapasztalatokkal gazdagítjuk egymást, miközben keményen játszunk. Színfalak rendeződnek, szereplők váltakoznak, de a mondanivaló, a szótő talán az megmarad. Még akkor is, ha más hangsúllyal, ha más árnyalatokkal.

BOSZI vagyok. Gyerekkorom óta így hívnak. Hogy hogyan és mikor ragadt rám ez a név, már nem is emlékszem. Azt tudom, hogy az elején zokon vettem, akkor még nem is Boszi, hanem Boszorkány voltam, de aztán tudnivaló, hogy minden csúfnév idővel lerövidül, sőt átalakul. Azt sem tudjuk már a végén, hogy mit is jelent, annyira átalakul. A székely ember már csak ilyen. Ha valakinek nincsen és nem is volt soha csúfneve, az olyan semmilyen ember, akire még egy csúfnevet sem érdemes pazarolni. Az én esetemnél azért nem éppen így működött. A boszi, az boszi. Mindenki tudja mit jelent. Én is. De azért nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Mondhatnám azt is, hogy Angyal vagyok. Na és azt jobban elhinnéd? Vagy azért, mert boszi vagyok nem feltétlen szükséges, hogy gonosz legyek. Jó, jó, néha tudok ám gonoszkodni, néha tudom, hogy nem a legjobb formámat adom, de hát ki mondhatja azt magáról, hogy ő mindig annyira tökéletes.

Ja, hogy te mindig tökéletes vagy?

Hehe, kivételek erősítik a tételt. De azért most rólam van szó, térjünk vissza hát az én kis mondókámra. Szóval Boszi a nevem. Egy aranyos, szeretnivaló kis boszorkány vagyok.

De ha most nem hiszed, majd adok neked egy kis időt, hogy jobban megismerj, aztán majd eldöntöd. És ha nem fogsz szeretni? Ja, az is megeshet. Hát Istenem, mindenki engem sem szerethet. Blablabla…eleget meséltem, beszéltem félre, ideje elmondanom, milyen is vagyok.

Magas, kb. 170 cm plussz-minusz3. Nagyon karcsú, sportos külsőmet annak is köszönhetem, hogy aerobik tanárként is dolgozom heti 3 alkalommal. Ezt a foglalkozást inkább amolyan hobbiból végzem, meg a sport iránti szeretetből. Milyen a hajam? Most jelenleg szőke, hosszú, váll alatti és félgöndör, de ez mindig változó. Szerencsére. Voltam már egészen vöröske, sötét vörös, és világos, vagy akár tűzvörös. Voltam fekete hajú is, úgy hogy olyannak képzelhetsz, amilyennek akarsz. A bőröm, az, kicsit barna, ha pedig néha szolizok, akkor már egészen csoki színem lesz. Jól áll nekem a sötét árnyalat, de a világosabb se kutya.

A szemem színe zöldes szürke. Igen olyan igazi boszorkányos szín. Amikor vidám vagyok egészen világos, de ha megharagítanak, akkor annyira elsötétül, hogy szinte már feketében játszik. A szemöldököm eredetileg összeért, de nem annyira, mint a Tüncibüncinek, de korrigáltattam, hadd ne maradjak le a divatról ezzel sem.

A divat? Hát igen, az a véremben van. Mivel foglalkozom?

Hát az aerobikon kívül, van egy szépség szalonom, amit én vezetek, ahol aztán összegyűlnek a lányok asszonyok, és kibeszélik, kibeszéljük a fél világot. Ha időnk több is lenne, akkor a másik felét is kibeszélnénk, de valahogy az a helyzet, hogy vannak dolgok, amiket mindig kifelejtünk. Ilyen például a foci, arról sajnos elég ritkán esik szó, no meg szerencsejáték, meg hát tudom is én?

Van-e rajtam valami rejtett jel? Nem tudok róla, mire gondolsz?

Ja igen van néhány anyajegyem, de hát Istenem, kinek nincs? Na és még van testékszerem. Nem, nem olyan, amire gondolsz. Csak a köldökömön van egy fehér aranyba tett kis gyémántkövem. Azt szoktam mondogatni, hogy az a tartalék, majd a rosszidőkre, de addig is, ha tornászom, akkor más is láthatja, na meg a Géza és az Andi is látják, vagy látták. Meg nyáron, aki csak akarja.

Egyedül élek a két kislányommal. Jobban mondva a nagylányommal és a kislányommal. Kriszta, a Géza lánya, a volt férjem, már lassan tizennyolc éves, Aranka pedig az Andi lánya. Andi a szeretőm, barátom, néha lelkitársam, de nem a férjem. Bár beszéltünk róla, amikor terhes voltam Arankával, hogy jó lenne összeházasodni, végül is nem lett belőle semmi, és ez most már így is fog maradni, azt hiszem. Aranka ő egy igazi Angyal. Inkább az apja formáját hozza, világos bőrével, szőke hajával, mélykék szemeivel, tényleg olyan, mint egy angyal. Mert az is, ő az én angyalom. Aranka csak három éves, de már olyan komoly kislány tud lenni. Megérti, ha anyának dolga van, és esetleg magával kell hurcolnia őt is, szó nélkül fogja a kezemet és megyünk. Néha azért lázadozik, de olyankor is hamar meg tudom győzni, esetleg vásárolok neki valamit, és azzal megnyugszik. Tudom, hogy nem vagyok egy tökéletes anya, de inkább magammal cipelem mindenüvé, hadd lássa anya is, dolgozik, minthogy magára hagyjam. Van egy kedves szomszédasszonyom, aki néha elvállalja, hogy vigyázz rá, de ez, csak ha, nagyon meg vagyok szorulva.

Szóval ez van. Én és a lányaim, hárman élünk a három szobás panellakásban, de egészen jól megvagyunk egymással. Na és férfi is van az életünkben, ha nem is mindennap, de hiányt azért nem szenvedünk. Kriszta, ő nagyon kötődik az exemhez, Gézához, ezért hol nála, hol nálam lakik. Ismerős nem? Sok ilyen szituáció van manapság. Bár négy éve elváltunk a Gézával, ma is barátok vagyunk. Jó, azért vannak néha még viták köztünk, de most már egyre ritkábbak. A kis angyalkám, Aranka is imádja az apját. Hát igen, mi nők már csak ilyenek vagyunk, ha tehetjük, imádjuk az Apucit. Én is jobban kötődöm az Apámhoz, mind a mai napig, mint az Anyámhoz. Úgy látszik ez örökletes.

Boldog az aki szeretheti az Apját, mert minden nőnek az első férfi az életében az Édesapja, aki a további életének meghatározó szereplője, aki lehet az ideálja, vagy példaképe, vagy esetleg, szomorúbb esetekben a negatív képe, hogy csak olyan ne mint Ő.

Azt hiszem, minden NŐ, amikor kiválasztja a társát, a férfiben, egy kicsit az apját is látja, vagy beleképzeli.

 

 

 

2008.11.26. 17:03

 

Még nem a végleges, még meg kell tanulnom, hogyan változtatom meg a fejlécet, de már tudom, mit akarok.

Ez már nem egy napló lesz, hanem sok-sok gondolat fantázia összerakva egyetlen eggyé, de higgyétek el Ti is éppen úgy élvezni fogjátok, akárcsak én.

 

 

<a title="Kommentek megjelenítése / írása" href="http://mi