Jaj Cica, megint el vagy szállva!!!! De olyan jó néha így szállni.

Írtam egy régebbi írásomban a színes üvegről. 

A színes üveg egy olyan dolog, amit szeretünk a szemünk elé tenni, és azon keresztül nézzük a világot, amikor az nem olyan amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Mindenkinek van egy színes üvegje, amit akkor veszünk elé, amikor bánatosak, vagy szomorúak vagyunk, és a szemünk elé téve, egy kicsit kilépünk a valós világból és elábrándozunk, beleéljük magunkat a nem létező boldogságunkban.

Mindenkinek van ilyen kis színes üvegje, nekem is, azt nem árulom el, hogy mi az nekem, de ma egy kicsit levettem a színes üveget.

Akik kedvesek a szívemnek, azokat hajlamos vagyok a színes üvegen keresztül látni.

Lehet ez egy nagyon jó barát, vagy egy kedves ismerős, vagy ismeretlen, bárki, aki ideig-óráig valamit is jelentett nekem. Így voltam nyuszikámmal is. Szebbnek és jobbnak láttam őt, mint amilyen valójában volt. Azt mondtam neki, hogy szeretem. És ez most is igaz, akit a szívembe beengedek az ott is marad mindörökre. De nem mindegy, hogy milyen helyet foglal el ott. Nyuszikám pedig mára már csak egy kedves emlék maradt. Hogy csalódtam benne? Talán egy kicsit, de nem őt okolom emiatt. Én tehetek róla, ha a színes üvegemen át jobbnak és szebbnek, lelkiekben gazdagabbnak láttam, mint amilyen ő valójában. Ő nem tehet róla. Csakis én.

Ma megint csalódtam valakiben. Okosabbnak, sokkal mélyebb érzésűnek tartottam, sőt igényesebbnek és stílusosabbnak. Megint tévedtem. Elvettem a szemem elől a színes üveget és megláttam a valóságot. A valóság pedig elég szürke, elég közönséges.

Nem. Most azért nem tévedtem, ott volt mellettem az Angyalom, haragudtam rá, amikor visszahúzta a kezem, de most már értem miért tette. Köszönöm neked Angyal, hogy nem engedted, hogy még egy nagy bakit tegyek.

Grafomániás vagyok, ez tuti. Ha valami bajom van, akkor írok. Ha boldog vagyok, ha sírnom kell, ha dühöngeni szeretnék, mindig csak leülök és írok. Kiírom magamból a jó és rossz energiákat, kiírom magamból a vágyaimat, a beteljesedett, a be nem teljesedett, a valós és valótlanságot, ami megtörtént, ami megtörténhetett volna, ami másképp történt, mint ahogy elmesélem, mindent. Az igazat csak én tudhatom. De mi is az igazság?

Ma boszorkány voltam, a szó szoros értelemben. Feldühített a családom, mert mindenki csak ellenkezik. Mintha ki akarták volna próbálni, hogy meddig húzhatják a gumit, hol van az a pont, ahol elszakad. Gonoszkodó kis mosollyal, még a nagyfiam, aki máskor olyan szelíd, most azt se tudta mivel bosszantson. Láttam rajta, mennyire ki akar borítani. De vajon minek?

De én átláttam a szitán, és hagytam, hagytam egy darabig, hadd játszódjon. Figyeltem őket, figyeltem a párom is hogyan reagál a dolgokra. Miért is nem tud meglepni? Annyira átlátok rajta. Bár nem szólt semmit, láttam rajta, mennyire élvezi, hogy a gyerek próbálgatja rajtam a körmeit. Szereti, ha megaláznak, elégtétellel tölti el. A gyerek persze nem tudta, hol kell megállni, és túllépte a megengedett határt. Valami nagyon alpárit mondott, a teljes respektus hiányában, és hát bántott, igaz, de tudtam, nem érzi a szavak súlyosságát.

Odahajoltam hozzá, és jól megpofoztam. Nagy kamasz, rég nem kapott tőlem, de most kénytelen voltam megpofozni. Közben úgy tettem, mint aki nagyon meg van bántva.

A gyerek meglepődött, de ahelyett, hogy visszavonult volna, még rátett egy lapáttal. Láttam a párom arcán a kéjes mosolyt. Azt hitte, nem látom.

-         Látod, ezt neked is köszönhetem, ha te nem tisztelsz engem, akkor a fiaim se fognak, mert ezt tanulják tőled, ezt tanultad te is otthon az apádtól. 

Erre már szabadkozni kezdett, próbálta a bűnbánó maszkját felvenni, de sikertelenül. Túlságosan rosszul játssza a szerepét. Nagyon feldühödtem, hirtelen nem tudtam mitévő legyek, aztán egy súgalat megérintett. Nagy levegőt vettem és a két tányért, amit készítettem elmosni (ebéd után voltunk) úgy odavágtam a csempéhez, hogy az egész konyha beborult apró törött cserepekkel.

-         Anyátok megbolondult, hívjátok a mentőt!!

Miért is nem csodálkozom rajta? Soha nem számíthatok rá. Még a fiúk előtt is, én kell legyek az erős, ő ha teheti még lehúz, befeketít. Mégis én mindig csak védem őt. Olyan szánalmas volt.

 Én, ahogy eltörtek a cserepek, mintha egy lufit lyukasztottam volna ki. Kiszállt belőlem az összes feszültség, hirtelen teljesen megnyugodtam. Nekifogtam összetakarítani az összes cserepeket. Egyúttal felsepertem, feltöröltem a konyhát, elmosogattam a megmaradt edényeket. Már bántam, mért nem törtem össze többet. A nagyfiam sírni kezdett, és bejött hozzám bocsánatot kérni. Hát persze, hogy megbocsátottam neki, de azért megértettem vele, hogy nagyon megbántott.

Mindig azokat bántjuk meg a legtöbbször, akik szeretnek, és akiket szeretünk. Miért kell ennek így lennie? A párom is megbánta előző fellépését, de neki nem tudok olyan hamar megbocsátani. Vele még éreztetem, a sértődést. Pedig nem is sértődést érzek iránta. Talán inkább szánalmat?

Nos, mindannyian játszódtunk, több-kevesebb sikerrel. Pedig lehettünk volna őszinték is.

Olyan igazi boszorkánynak érzem most magam.

Zenét hallgatok, közben arra gondolok, mért kell ilyen kusza legyen ez az élet?

Miért nem lehet, és szerették egymást, ásó-kapa és a nagyharang. De nem.

Nem akarok fájdalmat okozni neki, de annyira szeretnék kitörni ebből a helyzetből, annyira szeretnék végre azzal lenni, akit a szívem kíván.

Ez a szerető dolog is csak olyan kompromisszumféle. Ha már belefogtam, akkor végig fogom csinálni, de már most nem teszek magamnak nagy reményeket.

Megismertem egy szimpatikus úriembert. Pár évvel idősebb, mint én, ez mondjuk jó, és a küldött kép alapján is elég szimpatikus. Beszéltem vele párszor telefonon is, úgy volt, hogy találkozunk, de nekem csak kevés időm lett volna a találkozásra. Tetszett, amikor azt mondta, hogy halasszuk egy kicsit, amíg több idő lesz, mert az mégsem az igazi, ha kell rohanjunk. Kell legalább két óra beszélgetés, mert őt nemcsak a külső érdekli.

Hát nagyjából olyan amilyet szerettem volna. Csak el ne basszam valamivel. Nem fogok tervezgetni semmit, de a randira azért felkészülök. Na nem érzelmileg, csak úgy átgondolom, mit tehetek, és mit nem. Nagy a pofám, és néha túl őszinte vagyok, erre kell ráfigyeljek.

Azt mondta, tetszik a hangom. Nekem is tetszett az övé, de nem mondtam.

Ki fogom próbálni ezt is. Hogy milyen csak úgy szerelem nélkül. Lehet, hogy jó lesz, lehet, hogy szörnyű, de ha nem éltem át, akkor nem tudhatom.

Semmi sem tökéletes, de vajon azt akarom, hogy tökéletes legyen, vagy pontosan ezt a tökéletlenséget szeretem a legjobban?

Szerettem volna elvarázsolni. Tudom, hogy milyen vagyok, ismerem magamat. Bár lassan, de kezdem megismerni a lelkem és a testem. Tudom, hogy bennem van a szomorúság is és a vidámság, tudom, hogy a szerelem állandó szárnyalásra sarkal, de ugyanakkor kezdem megtanulni, hogy az idő nem ellenségem, hanem a barátom, csak tudni kell vele bánni.

Az ismeretlen mindig is vonzott, mert elfantáziálhattam rajta, mert retusálni tudtam egy-egy olyan dolgon, ami hát nem olyan amilyen kellene. Be akartam bizonyítani neki, hogy csodálatos ember, nő és barát tudok lenni. Meg akartam neki mutatni az egész lelkemet. Önző voltam egy kis időre, nem vetem észre, hogy esetleg ő mást vágyik, másra szomjazik.

De észbetértem, mint máskor is, talán még hamarabb. Nem vagyok szomorú, nem sírok. Elfogadom, hogy nem mindig az érkezik meg hozzánk, akit szeretnénk. Aztán eszembe jut valami. 

Szőlő vagyok. Ízletes, édes és aromás szőlő. De ő az epret szereti. Én eperré akartam válni. Megpróbáltam, de hamar rájöttem, soha nem lesz belőlem igazi eper. Csak esetleg egy agyonformált hibrid eper, aminek nincs igazi íze, hamar megérik, és hamar elrohad  .

Én akkor is szőlő vagyok, és ha ő nem szereti a szőlőt, ő nem fogja tudni, mit is veszített.

Én meg kivárom azt, aki imádja a szőlőt. Az igazi finom aromásat, engem.

 

Lehet, hogy meghallgatatott az én kérésem, ahogyan Gé úr is mondja, addig gondolkozom pozitívan, hogy talán-talán beköszön hozzám is a boldogság?

Vagy megint egy rossz randi elé nézek?

Ha ez sem sikerül, akkor egy időre lezárom a szívem és hagyom, hogy száradjon, mint ősszel a hagyma a napon.

Ma megint veszekedtünk. Jobban mondva, egy időre megint a régi önmagát adta, de én csak néztem, ahogyan kiabál, és valahogy még csak fel sem háborodtam. Annyi mindent nem szeretek benne, hogy egy vagy kettő plusz mínusz már mit számít? Kritizálta, a táskám összetételét, hogy milyen rendetlen vagyok, és hogy ő majd rendet csinál a táskámban. Soha nem tanulja meg, hogy az a hely, ahová neki semmi keresni valója, de már hiába is mondanám, csak olaj a tűzre. Gondolataimban elmerülve nem vettem észre, hogy mosoly ül ki az arcomra. Már rég nem őt figyeltem, és az eszem, a drága, már régen máshol járt. Megütközve nézett rám.

-Te nem is hallod, amit én mondok.

Megdöbbentem. Igaza van. Tényleg nem hallom sokszor mit is mond. Annyit házsártkodik, hogy már ilyenkor automatikusan kikapcsol az agyam, és egyszerűen nem hallom, amit mond. Csak nézem, és arra gondolok, mennyire nem ismer ez az ember engem. Talán, mert nem is akar megismerni? Vagy nem jól közelitti meg a dolgokat? Ami fontos neki, az nekem nem annyira fontos, és fordítva. Annyira objektíven kezdtem látni, hogy egészen ijesztő. Látom benne a jót is, a rosszat is. Látom a gyengeségeit, mégsem tudok haragudni rá. Egyszerűen elfogadom, hogy ő ilyen és ezen már semmi nem fog változtatni.

A tegnap beszélgettünk, olyan kis semmiségeket. Évek óta vele élek, de nem tudja mi a kedvenc gyümölcsöm, és mi az, amit nem szeretek. Lehet, hogy én sem tudok róla sok mindent? Vagy nem is akarok tudni?

Birtokolni akar, és nem veszi észre, hogy minél görcsösebb, annál inkább elveszít. Azt hittem, amikor először megcsaltam, hogy majd bűntudatom lesz, és nem birok a szemébe nézni.

Saját magamon is elcsodálkoztam. Egyszerűen nem éreztem semmit. Nem leszek én már bűnbánó Magdolna. Pedig hűséges típus vagyok. Most mosolyogsz úgy-e? Igenis, hűséges vagyok, de legfőképpen saját magamhoz.

Találkoztam tegnapelőtt Szakival. Ő az a férfi, akit több mint 7 éve ismerek és a barátom. Amikor először találkoztunk, egyenesen antipatikus volt. Nem szeretem a szakálas pasikat, sem az arrogáns típusokat. Ő szakálas is és arrogáns is, nem kicsit. Egy pályázatot készített nekem, amit meg is nyertünk, úgy hogy elég sokat kellett találkozgassak vele. Minden találkozáskor kezdtem jobban megismerni, kezdtem látni benne az ijedt kisfiút, aki mindenáron be akarja bizonyítani a nagyvilágnak, hogy ő milyen sokat ér. Három egyetemet végzett és irradatlan sok munkát tud a háta mögött. Az évek során láttam, ahogy kezdi megtalálni magát. Határozottabb, magabiztosabb lett még a járása is, ismerősökkel megtanult kedves lenni, de kifelé még mindig arrogáns, sőt ha nem ismered egyenesen nagyképűnek mondható. Nagyon sokat ad a presztízsre. Mégis, amikor ketten vagyunk, én látom az egészen más arcát is. Egyszer azt mondta nekem, hogy váljak el, és legyünk együtt, mert ketten sokra vihetnénk. Erre én azt feleltem, hogy nem egyformák a vágyaink, és különben is nem tartom jó ötletnek. Aztán volt egy időszak, amikor nagyon el voltam keseredve, és felhívtam őt. Kellett volna találkozzunk, és én vártam is őt. Nem tudott jönni, valami közbejött és bár későn hívott, hogy nem tud jönni, én szörnyen dühös voltam rá.

Utólag rájöttem, hogy jobban nem is sülhetett volna el. Amilyen érzékeny voltam akkor, talán hibáztam volna azzal, ha akkor lefekszem vele. Csak azért, hogy vigasztalást nyerjek. Elvesztettem volna egy igaz barátot. Aztán én terveztem meg a felesége mennyasszonyi ruháját. Csúnyácska lány, de nagycsaládból, és sok pénzzel, kellett Szakinak a presztízs. Végül kiderült, hogy bár a címerek megvannak, de pénz az nincs, sőt az asszony tanulmányait is, ő kell finanszírozza. Most már sirathatta a régi szerelmét, akivel azért sokkal jobb volt a szex, csak hát annak nem volt háttere. Van ilyen. Nos ilyen az én barátom, de én azért szeretem őt, mert látom benne a jót is.

Szóval felhívtam, hogy találkozzunk, mert kérdezni akartam tőle valamit. Munkaügyi problémák, ő mindig ismeri a kiskapukat, és a jogi dolgok a kisujjában vannak. Tanácsot akartam kérni tőle. Találkoztunk az egyik közeli kávézóban. Fáradt volt, mintha jobban megőszült amióta utoljára láttam. Négy telefon a zsebében, egyik jobban szólt, mint a másik, legalább 15 percig hozzá sem tudtam szólni. Én közben rendeltem, neki kávét magamnak borvizet és vártam, hogy fejezze be. Jó kedvem volt, még viccelődtem is vele. Elég szűkszavú volt, de segített elmondta amire kíváncsi voltam, én meg megköszöntem. Amikor felállt, hogy induljon rám nézett.

- Ezt most mire véljem?- hirtelen azt se tudtam, mit gondoljak, de ő már el is ment.

Nem hagyott nyugodni a dolog, felhívtam.

-         Most azt mond meg nekem, túlságosan kihívóan voltam felöltözve?

-         Nem, egyáltalán, elegáns voltál, mint máskor, talán egy kicsit elegánsabb, de nem kihívóan.

-         Akkor mire mondtad, hogy megvernél, ha a feleséged lennék?

-         Ragyogtál, egyszerűen ragyogtál, és biztosan nem az urad miatt ragyogtál.

Erre már nem tudtam mit válaszolni. Férfiak. Szegény barátom, most irigy volt rám, pedig igazán semmi oka rá, de hát most mit szóljak ehhez?

Úgy írt benne, mintha semmi sem történt volna, mintha meg sem kapta volna az én levelem, amiben megírtam neki, hogy nem akarok vele találkozni többet. Azt írja két hét múlva jön haza, és szeretne látni, már alig várja, hogy megismételjük a múltkori együttlétet. Görcsbe rándult a gyomrom, és pár percig én is úgy éreztem, igen azt meg kell ismételni, de aztán eszembe jutott egy régi esemény, és beláttam, hogy ami elmúlt már nem lehet visszahozni.

Az első szerelmemmel jártam úgy, hogy miután vége lett, én még mindig kapaszkodtam bele.

Egy ideig csak barátok voltunk, aztán megint összejöttünk. Nagy tévedés. Amikor már megcsókolt éreztem, hogy ez már nem olyan. Hiányzott valami, hiányzott a varázs, ami sajnos elmúlt, és bármennyire akartam nem jött vissza. Szörnyű volt. Nem akarom Kedvessel is ezt átélni.

Ezek a FÉRFIAK. Se vele, se nélküle. Szeretném, ha az egészüket összegyúrhatnám egyetlen egyé, a mister Tökéletessé. Álmodik a nyomor. Hehehehe, legalább álmodik.

A pont ki lett téve. Mégis most ő jár az eszemben. Nem tudom, mit érzek iránta, de most csak rá gondolok. Ajkaimon érzem a csókját, számban még a nyelvének íze, és gondolkozom, milyen is?

Akár egy egzotikus gyümölcs, amit még soha nem kóstoltam. Először furcsa, nagyon furcsa, ijesztően furcsa, idegen. Aztán kezd kellemes lenni, izgató, és mire elfogy, úgy érzed még egyszer megkóstolnád. Kezded megszeretni, kezded kívánni. A semmilyen íz lassan átváltozik, és egyre inkább azt érzem, csak még egyszer, csak még egyszer.

Bolond vagy Cica, nagyon bolond!

Ma egy olyan témáról szeretnék beszélni, ami szerintem nagyon sokunkat érdekel.

A JÁTÉK. Tele van az életünk különbnél különb játékokkal, van, ami tudatos, van, ami ösztönös, de a legjellemzőbb az, amikor a játék révén akarunk elérni bizonyos dolgokat, amit nem merünk őszintén kimondani.

Vegyünk egy példát:

Nem mondom a páromnak azt, hogy – szívem ma nincs kedvem a szexre, mert egyszerűen nem vagyok ráhangolva, mert esetleg a múltkor nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, hanem valamit kitalálok, amiért el kezdünk kötekedni. De egyszerűen azt is mondhatnám, hogy fáj a fejem, ismerős hehehe? Nem én soha nem mondom, hogy fáj a fejem, túlságosan átlátszó. Nos ha egy kicsit összeveszünk, akkor már meg sem meri kérdezni, hogy esetleg számíthat-e valamire. Egyszerűen felállítottam a spanyolfalat, amiből aztán kandikálhatok ki.

Pedig, mennyivel egyszerűbb lenne, leülni és megbeszélni az összes problémákat. Azt, hogy én mit szeretek, ő mit szeret (én azt már nagyjából tudom, csak nem mindig van kedvem hozzá) és… Milyen nagy szavakat használok most, el vagyok egészen magamtól. Ha ilyen egyszerű lenne? A gond azzal van nálam, hogy tudom mi az, ami zavar, de azt is tudom, hogy ezen nem lehet változtatni. Akkor meg felesleges sértegetni, bántani a másikat, csak azért, hogy őszinte legyek. Így aztán én is megtanultam játszani. Mikor milyen a hangulatom. Egy nő bármit el tud játszani, el tudja színlelni a legnagyobb orgazmust is, ha kell. A férfiak nagy része pedig beveszi ezt a maszlagot, mert el akarja hinni, kevés az, aki átlát a szitán, aki annyira tapasztalt, hogy észreveszi a kettő közötti különbséget.

A játék. Minden viszonyban, minden kapcsolatban ott van. Amióta az eszemet tudom köztem és anyám között állandó játék folyik. Mi ketten soha nem tudtunk egymással beszélgetni, csak úgy őszintén, így aztán különböző játékokhoz folyamodtunk.

Például amikor még gyerek voltam, én sokszor megjátszottam, hogy nagyon beteg vagyok. Vajon miért? Olyankor jobban törődött velem, na nem mintha túlságosan, de megesett, hogy a kezét a homlokomra tette, és az olyan jól eső érzés volt, meg láttam egy kicsit a szemében az aggodalmat. Olyankor éreztem, hogy szeret, és néha azt kívántam, bárcsak örökké beteg lennék, hogy törődjön többet velem. Hanem egy idő után, már ezt sem lehetett, mert valamit csak megsejthetett, történ egyszer, hogy lázasan feküdtem az ágyban, és ő fogta magát és úgy elment hazulról, hogy csak késő délután jött haza. Aznap még sírtam is. Azt gondoltam, hogy nem fog többé visszajönni, és nagyon megrémültem. Egy örökkévalóságnak tűnt az a nap.  

 Amikor kudarcokat élek át, hajlamos vagyok magamba zárkózni, azt hiszem ezzel mindenki így van. Automatikusan beindul egy olyan negatív gondolkozás, hogy látod-látod, nem jó túlságosan őszintének lenni, hiszen mások ezt kihasználják, hiszen így védtelenebb vagy.

De ha magamba zárkózom, akkor azzal is saját magamat rekesztem ki a jó dolgok elöl, ha negatívan kezdem szemlélni a világot, akkor az NEGATIVVÁ is válik. Minden ember hazudik, ha ezt kezdem mondogatni, akkor csak a rosszat kezdem látni bárki is áll velem szemben.

Engem megbetegítenek a rossz gondolatok, és akkor lerázom magamról őket, és mosolyogni próbálok. Ez valahogy mindig beválik. Bár nem mosolyog mindenki vissza rám, de érzem a szeretetet, ami körülvesz engem, ha mosolygósan megyek az úton, ha barátságos vagyok mindenkivel. Az tény, hogy nem mindig attól kapjuk vissza a jót vagy rosszat, akinek adtuk, de minden egyes érzés visszatér hozzánk. A jó is, a rossz is.

Igen, bevallom én is sokszor szerepet játszom. A legtöbbször akkor, amikor szomorú vagyok, amikor megbántanak. Nem akarom, hogy más lássa, ha szomorú vagyok, vagy sírok. Én akkor is mosolygok. Ezért aztán sokféle mosolyom van. De ki látja a különbséget? Talán senki, ahhoz közelebb kell kerüljön hozzám. Ahhoz ő is le kell bontsa a falat, ami megvédi.

Mitől is véd meg minket ez a fal?

Játékot játszanak a gyerekeink is. Lehet, hogy éppen tőlünk tanulták el. Látom a fiamat, amikor mindenáron el akar érni valamit, ami nem éppen hasznos neki, de ő abban a tudatban, hogy az kell neki, képes mindenen és mindenkin átgázolni, csakhogy a saját akarata érvényesüljön. Azon gondolkozom, ilyenkor, hogy vajon hol rontottam el, mert biztosan én rontottam el, amikor nem voltam hozzá elég őszinte, vagy következetes. Igen kíméletlenül ki tudják használni a gyengeségeinket.

A fiam egy igazi színész. Engem is sokszor megtéveszt, pedig én próbálom úgy látni a dolgokat, mint senki más, próbálok a szavak és tettek mögé nézni. Mégis van eset, amikor engem is megtéveszt. Utólag ugyan rájövők, hogy megint át lettem verve, de akkor már késő.

Ilyenkor látom a diadalt az arcán, hogy most ő lett a győztes, és szeretném elmondani neki, hogy nem fontos, ki a győztes, a fontos, hogy megbeszéljük, és hogy jó legyen mindenkinek, de ez már őt nem érdekli. Beszélj bolond, beszélj-, gondolja magában.

Lehet, hogy akaratunk ellenére is követjük a szüleinktől látott életképet?

Pedig én hányszor, de hányszor felfogadtam, hogy soha nem leszek olyan, mint az Anyám.