Hello naplom, hello ismeretlen, aki olvasol engem. Ha végig olvastad gondolataimat, már kialakult rólam egy kép, hogy milyen vagyok, milyenek a gondolataim. Á, hogy kívülről?

Hát nem olvastad a fejlécet? Szőke vagyok. Kívülről, belülről. Nos, ezt veheted, ahogy akarod. Már rég túl vagyok azon a mércén, hogy megfelelni akarjak bárki számára. Jól érzem magam, amennyire csak lehet. Néha ugyan elfog a depresszió, azt hiszem ez valami génhiba, de dolgozom rajta. Azért se süllyedünk, azért se süllyedünk.

Tegnap érdekes napom volt. Kiszámíthatatlan, mert mind olyan dolgok történtek velem, amit nem terveztem be, de ugyanakkor érdekes is. Ismeretlen emberekkel beszélgettem és különös megérzéseim voltak. Most mit mondjak? Vegyes. És két napja nagyon beteg vagyok. De, nincsen aki gondomat vigyázza, mert a fiaim is betegek, így aztán én vagyok, aki főz, meg teát készít, meg zsörtölődik. Valami vírus kering a házba, de nem tudom elhessegetni. Így aztán megvárom, hogy kitombolja magát. Kezdődnek a vizsgáim. Az utolsó száz méter. Ezek az ügyesek fogták magukat és a tizenegy vizsgát egymás után tették, hogy legyen, min följön a fejünk. Mindegy, már megszoktam, le kell járjon ez is, aztán akkor leülök, és megint mélyen elgondolkozom. Jó döntés volt, lejárt a három év, lassan elvégeztem ezt az iskolát, és még hasznát is fogom venni. Legalábbis nagyon remélem. Munka kell. Hiába filozom egész nap, hiába lelki gyakorlatozok, munka kell. A gyermekeimnek pénzt kell előteremtsek. Arra gondoltam, ha munkám lesz, ideje félre rakni is egy pár fillért, mert négy év múlva egyetemre fog menni Kincsem. Én már mondogatom, de ő még nem döntött, hogy milyen szakmát válasszon.

Nem díjazom ezt a döntését. Szegénykém begörcsölt, látva az én anyagi helyzetemet. De a pénz nem minden. Én nem vagyok boldogtalan. Akár mennyire is rinyálok néha, most boldogabb vagyok, mint valaha. Azt teszem, amit szeretek, és nincsen senki, aki piszkáljon, aki folyton arra emlékeztessen, hogy mennyire tökéletlen vagyok. Szeretem magam, így ahogy vagyok. Kincsem nagyon szereti az állatokat. Azon töprengtem el, hogy jó állatorvos lenne belőle. De nem akarom az én elképzelésemet ráerőltetni. Szeretnék adni neki egy listát, arra feltenni több lehetőséget, és szeretném, ha végül is ő döntené el, hogy mit is akar? Nagyon érzékeny lélek, és tudom, hogy sokat fog szenvedni az életben. De nem tehetek semmit. Hiába óvnám meg, nem is tudnám, vannak dolgok, amiket át kell élni, meg kell tapasztalni. Nincsen elég önbizalma. Most hogy bekerült egy közepes iskolába, ahol azonban nagyon jó tanárok vannak, úgy érzem, kezdte megtalálni a helyét. Már nem bánom, hogy nem a város legjobb iskolájába került. Ott csak jó közepes lehetne, vagy még az se, és hiába tanulna, nem lenne siker élménye. Itt azonban harmadik tanuló, és én arra biztatom, hogy körözze le a másodikat. Magának tanul, de sajnos az apja lustaságából is jócskán van. Amikor annak idején azt mondtam nekik, hogy tanulni kell, mert az fontos, az apjuk megrándította a vállát.

-Minek annyit tanulni, én se sokat tanultam, mégis itt vagyok.

Pedig neki is jó esze volt, de ő is ezt hozta a családból. Ezek a sztereotípiák, nagyon nehéz őket megváltoztatni. Mintha a tudatalattiba volna be programálva, hogy márpedig ez így van. A tudatalattit pedig a legnehezebb legyőzni, mert nem vagy tudatánál. Megrögzött, betanult szokások néha ezek teszik tönkre az életünket. Nálam is van, mert tudom, nem vagyok tökéletes. Én is sokszor halogatok, mulasztok, pedig tudom, hogy nem helyes. Nos ahogyan Ferkó mondani szokta: az idő mindent megold. Remélem ezt is, megoldja, úgy ahogyan a legjobb lesz. Mit tegyek? Anya vagyok, és bár tudom, hogy nem kéne, mégis, folyton aggódom. Pedig mindannyian Isten tenyerében vagyunk. Mégis.