„Ha délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal’”: fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sose fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra.”

Amikor tizenhat éves voltam, akkor hallottam először a kisherceget. Annyira megérintett, hogy sírtam. Igen, egyedül az osztályban én sírtam. Az oszi hozta el nekünk ezt a lemezt. Az oszi, akit soha nem szerettem, aki sokszor megbántott, de aki sok mindenre megtanított. Az óta is kedvencem ez a kis történet, és mind közül a róka meséje, ami leginkább tetszik. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer én is valakinek a rókája leszek, és valaki veszi az időt és a fáradtságot arra, hogy megszelídítsen. Egyetlen róka legyek az ő számára, vagy egyetlen rózsa?

Már nem sírok, elfogytak a könnyeim. Ma mégis, szomorú lettem. Történt valami, ami kicsit elvette a hitemet, a bizalmamat, az emberekbe. Sokszor úgy ítélkezünk, úgy bántunk meg embereket, lelki társakat, hogy nem is nézünk vissza, nem fontosak. Csak átgázolunk rajtuk, mert nekünk így kényelmes, és így egyszerűbb.

Ma arra gondoltam, hogy már nem akarok senkinek a rókája sem a rózsája lenni. Sőt, új barátokat sem várok már, mert az embereknek nincs idejük a barátokra. Csak azt gyűjtenek be, amit pénzzel meg lehet venni. Ha majd nagyon egyedül fogom érezni magam, keresek valahol magamnak egy cicát. Egy olyan állatot, aki nem kell senkinek. Attól majd több szeretet kapok, mint akár a gyerekeimtől.

Ne várj soha senkitől semmit és akkor nem fog fájni a szíved.

Ezt Pótanya szokta mondogatni nekem, és most már látom, hogy nagyon igaza van.