Ott ültem a padon. Szép idő, a levelek lassan kirügyeztek, egyes fák már virágba is borultak. Olyan boldognak kéne lennem. Szeretem a tavaszt, a májust, a friss levegő, amikor eső után kisüt a nap. Sokan vannak a parkban, anyukák sétáltatják a babáikat, arcukon büszkeség sugárzik. Ott ülök a padon, mellettem öreg néni, ráncos kezeit összekulcsolva tartja. Nincs semmi bajom, csak sírok, befelé hullnak a könnyeim. Forró tüzes könnyek. Jobb volna kifelé folyni, de nem lehet. Senki sem láthatja sírni a boszorkányt. Én csak mosolyogni fogok. Kifelé nevetek, befelé sírok, mint a Jancsi bohóc.

-Aminek ki kell jönni, annak ki kell jönni.

Hangja nyugodt és kedves. Értetlenül nézek rá, ő meg úgy folytatja, mintha már órák óta beszélgetnénk.

-A sírást kifelé kell engedni, nem befelé. Befelé méreg, kifelé gyógyszer.

Elképedve nézem, ráncos arcát, kék szemei tiszták. Tiszták és szépek. Soha nem láttam még öregasszonynak ilyen szép szemeket. Kék szemei a Szentannára emlékeztetnek. Honnan tudja, hogy sírok? Egyáltalán mit tud ez a kicsi öregasszony.

-Sokat megértem már, épp eleget tudok, ahhoz, hogy tanácsot tudjak adni.

Mintha a gondolataimat olvasná.

-Na és mit érek azzal, ha sírok? Meddig kell sírni, hogy valami változzon is?

-Amikor már elfolyt minden bánat, utána jön a megnyugvás, aztán majd az is elmúlik, és már nem jön az embernek, hogy sírjon. Egyszerűen, mint az idő. Eső után kisüt a nap.

Kérdeznék tőle még valamit, de ahogy visszafordulok hozzá, már nem látom. Hirtelen azt érzem, mintha álmodnék, mintha önmagamat láttam volna valahonnan az időből. Önmagam, aki már nyugodt és békés. Ilyen szeretnék lenni öreg koromban. Angyal azt mondta volt nekem.

-Drága gyermekem, megöregedni is tudni kell. Van, aki megkeseredik, irigyebb és gonoszabb lesz, mert úgy érzi felette, eltelik az idő, az ilyen ember nem tud megöregedni. Nem tudja elfogadni a törvényt, hogy aki egyszer megszületik, annak meg is kell halni. De aki el tudja fogadni, és minden kornak értékét tudja látni és szeretni, azok a kedves és szép öregek. Akik örvendeni tudnak a fiatalságnak, mosolyogni és bölcsen tanítani őket. Nem könnyű ezt megtanulni, senki nem tanítja.

-Azt mondják, hogy jó gyermeket és szép vénasszonyt nem lehet látni. Kik akkor a szép öregek?

-Akik bölcsek lettek az évek múlásával, akik szívükben megőrizték a gyermek naivságát, a másik iránti szeretetet. Ha a szemükben nézel, látod, mert ezeknek az öregeknek tiszta a tekintetük.

Még utána nézek az öregasszonynak, ahogyan nyugodtan távolodik, a parkon keresztül, és arra gondolok, hiszen én még fiatalnak érzem magam. Még erő van bennem, a világot is megváltanám néha. De tudom, hogy telik az idő, és már nem leszek fiatalabb.

Elment az öregnéne, és elvitte a könnyeim. Már nem sírok, már nem fájnak a gondolatok. Látom, ahogy a nap sugarai keresztültörnek a faleveleken keresztül. Látom a sétáló embereket, és közben az jut eszembe, hogy vannak apró kis örömeim. Mostanában sokat gondolok az volt oszimra. Talán ideje volna neki is megbocsátani. Hiszen jót tett nekem azzal, hogy nem szeretett, hogy folyton piszkálódott. És ami igaz, igaz, sokat tanultam tőle. Ő volt, aki először mondta el.

-Az élet nem egy nagy boldogság. Az apró örömök az igazi boldogság. Aki ezt értékelni tudja, az egész életén keresztül többnyire boldog lesz, aki meg csak a nagy BOLDOGSÁGOT várja, az elpazarolja azt is, ami van.

Hálát kell adnom Uram neked minden napomért. Ma hálát adok a vizsgáimért, amik sikerültek, és kérlek a többiben is, segíts engem. Hálát adok, hogy van két szép és egészséges gyermekem. Kincsem ő már nagyon férfiasodik. A hangja is megváltozott, és komolyabb és szófogadóbb lett. Okoska is igyekszik, lehet, hogy én nem vagyok elég türelmes hozzá?

Hálát adok Uram az egészségemért, és azért, hogy bár mostanában anyagiakban gyengébben álltunk, azért mindennapra kiteremtetted az asztalra való kenyeret és a többi hozzávalót. Hálát adok, hogy mindenek ellenére még tudok mosolyogni és remélni, hogy jobb napok jönnek majd. És hálát adok, azért is, mert BOLDOG vagyok. Csak úgy, csak azért, csak mert.