Vasárnap van. Gyerekkoromban nagyon szerettem a vasárnapokat. Ilyenkor Angyallal felöltöztünk ünneplő ruhába és elsétáltunk a templomba. Katolikus vagyok, annak kereszteltek, amikor megszülettem. Angyal unitárius volt. Amikor hozzá kerültem, szeretetem és hálám jeléül, mindenben olyan akartam lenni, mint ő. Nagyon ragaszkodtam hozzá. Ő volt az első ember, aki szeretettel, igazi, őszinte szeretettel fordult hozzám.

-Olyan akarok lenni, mint maga. Én is unitárius akarok lenni.

De ő csak mosolygott.

-Drága gyermekem, olyan mindegy, hogy milyen vallásod van. Az a fontos, ami a szívedben van. Nekem mindegy, hogy milyen vallású vagyok. De mivel unitáriusnak kereszteltek, ezt a vallást tartom meg. Az őseim emlékére, és azért, mert a hagyományokat tisztelem. De látod gyermekem, vasárnaponként, amikor templomba megyek, soha nem kérdem meg, hogy mikor van az unitárius mise. Ha a református misére megyek be, akkor arra megyek. Így legalább érdekesebb az élet. Két papot hallgathatok meg felváltva. Ugyanis a mi falunkban évek óta egy templomba jár két felekezet. Az unitárius és a református.

Így tanultam meg tisztelni minden vallást. Ma már tudom, hogy nem az a fontos, hogyan térdelünk le, hanem az, amit ott legbelül érzünk.

Reggel, amikor felkeltem, szerettem volna, ha elmegyünk mind a hárman misére. Azonban egyik gyerek sem akart jönni a templomba.

-Akkor olvassuk a Bibliát egy kicsit, ha már nem jösztök templomba.

-Minek vagy ilyen vallásos? Már kezdesz az agyamra menni. Sátánista leszek, ha nem fejezed be.

- Miért fiam? Amikor kiabálsz én is kéne kiabáljak? Amikor ököllel csapod a bútort, és is kéne, csapkodjalak téged? Azért lázongsz, mert türelmes vagyok a hisztidhez? Mert érted is imádkozom, hogy bocsássa meg Isten, mert nem tudod, mit csinálsz? Ezért kellene sátánistává válj?

Láttam rajta, hogy nem tudja, mit szóljon. Lehet, hogy előttük nem mutattam régebb, hogy imádkozom, azt hittem ráérek még őket erről tanítani. Hiba volt. Amikor meg tanultak beszélni, akkor kellett volna, már összetegyem a kicsi kezüket. Anyósom tanította őket imádkozni. Én meg rohantam dolgozni, hogy legyen pénz, hogy ne szenvedjenek hiányt semmibe, és közben mindennap imádkoztam magamban, hogy ne engedje Isten, hogy szenvedjenek. Ma már tudom, hogy hibáztam. Nem kérhetem Istent, hogy óvja meg őket minden bajtól és rossztól. Nekik is meg kell tanulni a tanulni valókat. A gyermek, ha elesik, hagyni kell, hogy üsse meg magát. Oda lehet menni, és megvigasztalni, de ha elesik, akkor érezze, milyen a fájdalom. A fájdalmaink tanítanak meg minket. Már nem aggódom azon, amit elrontottam. Én jót akartam, de nem jól sikerült. Most már csak azért imádkozom, hogy megtalálják a helyes utat. Amíg még nem késő.

Okoskám, nem hiszi el, hogy aggódom érte. Nem fogja fel, hogy amit tesz nem helyes. Bizony sok könnyet hullattam érte, és sokszor kulcsoltam össze a kezem, hogy Uram segíts meg. Talán, majd egyszer megérti, talán, majd akkor, amikor neki is lesz gyereke. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, tudom, hogy sokszor tévedek, de azért imádkozom, hogy szívemben megmaradjon a szeretet irántuk, akkor is, ha másként viselkednek, akkor is, ha nem tudják viszonozni azt. Érdekes dolog ez. Amíg a volt férjemnél mindig elvártam, hogy ő is viszonozza a szeretetem, addig a gyerekeimnél sosem gondolok arra, ők mennyire szeretnek. Tudom, hogy nem várhatok el tőlük semmit. Talán ezért is vágyom a társra, mert nem gondolok arra, hogy majd öregségemre ők elrendeznek. Nem akarok senkinek a terhére lenni. Olyan érdekes ez az élet. Én mindig azt szerettem volna, ha Anyám büszke rám. Ha egyszer, legalább egyszer azt mondja nekem, hogy mennyire boldog, hogy megszülettem, hogy büszke rám. Azért akartam a legjobb lenni mindig, hogy kiérdemeljem a szeretetét. Most már tudom, hogy a szeretetet nem lehet kiérdemelni. Az vagy van, vagy nincs. Ezt kell megtanulni elfogadni. Úgy szeretni, hogy nem várni a viszonzást. Úgy adni, hogy nem gondolni arra, mit kapunk vissza. Úgy élni a mának, hogy ne keljen visszatekinteni a tegnapra. Felemelt fejjel, nyugodt szívvel.

Ha belegondolok, hálás kell lennem az életnek. Annyi tapasztalatot szereztem, annyi sok érzést kaptam, hogy igazán nem lehet panaszom semmire.