Találkoztam Tikával. Barátnő ő is, de van valami benne, ami zavar. Mindig is zavart, csak nem akartam észrevenni. Ma már rájöttem, hogy mi az. Olyan tudálékos, olyan figura ő, aki mindig mindenre tudja a helyes választ, és ítélkezik anélkül, hogy gondolkozna. Azt hiszem, elengedem távolabb magamtól, mert zavar. Aztán azon gondolkoztam, hogy mi az, ami zavar. A Mester azt mondta, mindenki tükröt tart nekünk. Az zavart, ahogyan beszélt a gyerekeimről. Pedig ő lelki barátnőm volt, és tudja mennyit, szenvedtem a házasságomban.
-A te gyerekeid neveletlenek, egyáltalán nincs bennük semmi tisztelet. Látszik, hogy nem sokat foglalkoztatok vele. Sem te, sem a volt férjed. Nekem olyan illemtudó gyerekeim vannak. Nem mondom, hogy közben nincsen nekem is bajom velük, de megoldjuk, mert mi nagyon következetesek vagyunk. Ti nem voltatok egyáltalán következetesek. Hagytátok, hogy megtörténjenek a dolgok.
Éreztem a dühöt magamban, ahogy eláramlik a testemben. Vártam, hogy egy kicsit beszélgessünk, de Tika nagyon el van szállva. Lehet, hogy ő tökéletesnek érzi magát, lehet, hogy ő így boldog is, de engem ez nem boldogit. Örülök neki, hogy ő olyan tökéletes anya szerepében tud lenni. De ő nem kell, azért búsuljon, hogy holnap mit főzzön, hogy jó is legyen, laktató is legyen és olcsó is, legyen. Neki nincsenek ilyen gondjai, mert ő nem egyedül kell, megküzdjön mindennel, neki ott van a férje támaszul, aki mindent bevisz a házba, aki bármilyen kívánsága van. De hagyjuk. Azon gondolkozom, hogy miért dühödtem annyira fel? Valahol a lelkem mélyén én is érzem, hogy nem jó, ami körülöttem van. Próbálom megoldani, próbálom megtalálni a megoldást, de nem tudom. Ez olyan, mint amikor Okoskám egyszer azt mondta volt nekem.
-Anya én jó akarok lenni, de nem tudok. Olyan nehéz jónak lenni.
Mindennap úgy kelek fel, hogy jó leszek, hogy a pozitív dolgokra összpontosítok, hogy megoldom a feladataim, és hiszek benne, hogy minden jóra fordul. Szeretni akartam. Egész életemben csak arra vágytam, hogy valaki szeressen, és hogy legyen egy szép családom. A saját magam alkotta kelepcéjébe estem bele. Nem tudom hol rontottam el?
Úgy érzem, mindennap meg kell harcolnom a magam harcát, de én már nem akarok senkivel és senkiért harcolni. Egyszerűen csak azt szeretném, hogy békében legyek. Már arról is lemondtam, hogy legyen valakim, nem is érdekel. Tudom, hogy bárkit megismerek, amikor megtudja, hogy van két kamasz fiam, akikkel nem is kevés a baj, már egyből elmegy a kedve tőlem. Olyan pedig, aki annyira szeressen, hogy semmi ne érdekelje, nem tudom, ha lesz valaha. Magam vagyok egyedül, a mindennapi kínlódásaimban senki nem segít.
Hát nem, nem fogom hagyni senkinek, még Tikának sem, hogy letörjön engem. Megoldom magam a gondjaimat, és azért is, túl leszek ezen is. Már úgyis megszoktam, hogy nekem mindig a nehezebb oldala jut. Mindig csak előre.
Terveim vannak, és azokat meg is valósítom. Az egyik legfontosabb tervem, pedig az, hogy a fiamat meg fogom változtatni. Nem erőszakkal, nem, hanem szép szóval. Valami közös programot kell vele kitaláljak. Mi hárman össze kell, tartozzunk, tűzön-vízen át.
Ha jobban belegondolok, a férfiakba is csak mindig csalódtam. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy megelégedtem azzal, ami volt. Igényesnek kell lennem ezután. Nem elégedem meg azzal, ami adódik. Inkább senki, ha nem lehet olyan amilyen, kell, hogy legyen.
Barna szemben is csalódtam.
Azt hiszed, gyenge vagyok, mert sokat sírok? Azt hiszed, erőtlen vagyok, mert néha elkeseredem? Hát nem. Sokszor és sokat sírtam, mert végigrobogott rajtam az élet, nem volt, soha aki megvédjen, aki óvjon, aki gondomat viselje. Pedig én is szerettem volna, ha néha megfoghatom valakinek a kezét. Nem baj. Ha ez az élet jutott nekem sorsul, akkor ennek kell örvendeni, ebből kell kihozni a jót. Legfeljebb nem fogok félni a haláltól. Megedzem magam addigra, mi lehet ennél rosszabb odaát? Ha a fájdalmat itt hagyom, már akkor is megéri.
Az a bolond lelkem ne fájna annyit. Az a bolond, érzékeny lelkem. Akkor biztosan minden könnyebb volna.
Beszélni akartam az Exel. Elmondtam neki, hogy gondok vannak Okoskával, hogy Kincsem is rontott a jegyein. Azt szerettem volna, ha meghallgat, és közösen eldöntjük, hogyan lehetne valamit változtatni a gyerekeken.
-Vállaltad, a te problémád old meg. Én nem segíthetek. Nálad vannak a gyerekek, te neveled őket. Te akartad így.
Milyen könnyű másra terelni a gondokat. Milyen könnyű, hogy rázom a vállam és mindenért őt (vagyis engem) hibáztat.
-Rendben van, én vállaltam, úgy látszik, most már egyedül kell velük megbirkóznom. Mossa a kezeit. Azt hittem, ha nem jó férj, legalább jó apa, de ő lassan apa sem akar lenni. Ha majd nagyok lesznek a fiúk, akkor majd csodálkozhat, ha nem akarnak szóba állni vele.
-Én viszem őket eleget, te nem voltál velük annyit, mint én.
Hát persze, elvinni halászni, elvinni őket kirándulni, az könnyű. De az orvoshoz én viszem el, az ételt én adom mindennap a kezükbe, a rossz és nehéz dolgok rám maradnak.
Ám legyen. Már ment is el, amikor utána szóltam.
- A nyáron szeretném, ha elvinnéd őket egy hétre magadhoz. Én el akarok utazni egy négy-öt napra. Az idő alatt, legyenek nálad.
- Még mit nem, ott nincsen hely, hova fektessem le őket.
- Legrosszabb esetbe a földre. Más apa harcol, hogy minél többet lehessen a gyerekével, te, pedig egy évben egy hetet nem bírod őket el? Amióta elváltunk, minden hétvégéd szabad, oda mész, ahová akarsz, azt csinálsz, amit akarsz. Nekem is jár egy hét az évből. Te is akartad a gyerekeket, nem én egyedül csináltam őket.
- Majd ha olyan kedvem lesz, és ha nem lesz más programom.
Szomorú, hogy ide jutottunk. Azt hittem, nem fogja a gyerekeket mellőzni. Már nem tudok semmit, de az tény, hogy egyre inkább azt látom, hogy nem igazán érdekli őt a két gyerek sorsa. Úgy kell rendezzem az életemet, hogy még a legapróbb dologgal sem forduljak hozzá. Honnan van benne ennyi düh, ennyi gyűlölet irántam? Lassan azt érzem, hogy még a gyermekeit is kezdi miattam meggyűlölni. Vajon, ha tíz évvel hamarabb váltam volna el, mennyivel volna most jobb?