Tudom az elméletet. Tudom, hogy oda kell figyelni a gondolatokra, és csak a jó dolgokra összpontosítani. Tudom, hogy a hitem hegyeket mozdíthatna meg, és mégis. Valahol mindig elrontom. Miért nem vagyok boldog? Miért nem tudok csak jó dolgokat bevonzani? Ha annyira megy az elmélet, miért bukom meg valahányszor a gyakorlattal?

Ennyi idő után már sínen kéne legyek, de nem. Én még mindig bukdácsolom, és nem találom a helyem. Ebben a farkas világban nem lehetnek gerlék. Farkasokat nevelünk és végül a farkasok, tépnek szét.

-Nem hiszek a jóba, nem hiszek abba, hogy valaki csak azért szeret engem, mert ilyen vagyok. Nem hiszem, hogy bárki is megtalálja az igaz szerelmet, nem hiszek egy férfinek sem, de még nőnek sem. Akkor vagyok igazán boldog, amikor egyedül vagyok, és azt tehetek, amit csak akarok.

Ezek voltak Pótanyám szavai, és akkor szinte haragudtam rá. Hogy mondhat ilyet? Ma azonban azon gondolkozta, mi van, ha mégis neki van igaza? Mi van, ha már nincsen ezen a világon egy talpig becsületes ember, nincsenek igaz érzelmek, nincsen igazi barátság. Nem, ez nem lehet! Ha ez így lenne, semmi értelme nem lenne még a hitnek sem. Hogyan fog, hegyeket mozdítani meg a hitem, amikor akkorára nő, mint egy mustármag?

Nem, nem, nem, nem akarom elhinni, hogy nincsen szépség a földön! Nem akarom elhinni, hogy nincsen igaz szerelem! Nem akarom elhinni, hogy annyi rossz után nekem is jönni kell a jónak!!!

Ha már a hitem is elveszik, mi marad nekem?