Mi a fantázia? Azt akartam elmondani neked, de te felrúgtad gondolataim. Nem hagytad kibontakozni. Egyszerűen belém fojtottad a szót. Nem hallgatsz meg. De én azért is elmondom, azért is. Hallgass, ne szólj egy szót se.

Tudod mi a tűz? Meleg és piros. Nos vedd elé a fantáziád, és képzeld el, milyen vagyok!

Átlátszó, rózsaszín, mint az üveg. Átlátsz rajtam, engem nem látsz, mert olyan az egész, mint egy tükör. Belenézel. Azt hiszed, engem nézel, de magadnak villogtatod a zöldes szemed.

Egyszerre szereted és gyűlölöd magad. Átalakulsz, nincs már tested. Leveted mindazt, amit nem értesz. Pedig a tested lelkednek temploma. Csupa rajzszeg vagy, kerek, szögletes, ovális, csavaros és sima. Hegyes felükkel kifelé. Semmire, semmire, csak egy ölelésre szomjúzol, szinte már ölni tudnál érte.

Üveg lelkem, testem rózsaszín, áttetsző, inkább kocsonyás. Belül dobog, azt hiszed szív, de nem az. Akár egy plazma, akár egy láng. De nem piros. Zöld színe van. Csupa szimbólum. A közepe zöld, de olyan mintha réteges lenne. Kifele halványul, aztán átvált, szinte kékre.

Felrepülök. A lelkem mindig is madár volt. Repülni vágyik, szabadon, mégis. Nekicsapódik folyton ugyanannak az ablaknak. Addig csapdossa, amíg kinyílik. Észre sem veszem, hogy szárnyaim véresek, összetöredeztek.

Ott állsz az ablak előtt és sóvárogsz. Nem mondod ki, de tudom. Ha megölellek, a rajzszegek belém állnak. Lehet, hogy fájni fog, meg is ölhetnek. Nézem az eget, hív a repülés, nézlek téged, vár egy ölelés. És látom, amint elindulok feléd. Hagyom, hogy átölelj.

A szegek mélyen belém fúródnak és hull a vérem. Nem piros, hanem lila, sötét lila, és elborít mindent.