Későre jár, megint eltelt egy nap. A gyerekek jöttek-mentek egész nap. A kicsi most itthon van, a nagy még nem. Már itthon kéne legyen, de nincs. Pedig megkértem, hogy jöjjön idejében haza. Még nem múlta ugyan idejét, de akkor is. Néha azon gondolkozom, hogy túl szigorú vagyok, máskor meg azon, hogy túlságosan sok mindent megengedek nekik. Nem tudom, hol a határ.

Jól vagyok. Lelkemben ugyan szomorúság van, de azért jól vagyok. Most azt kéne mondjam, hogy happy vagyok. Hogyan mondjam azt, hogy boldog vagyok, amikor nem vagyok. A szomorúság átölel, bármennyire is nem akarom, nagyon hozzám szegődött már évek óta. Tudom, hogy nem jó dolog a múltat kapirgálni, de ahhoz, hogy véglegesen elengedjem, végig kel rágjam magam rajta. Mindig arról álmodtam, már kislány koromban is, hogy ha majd nagy leszek, lesz nekem egy nagyon szép családom, lesz egy társam, egy férfi, aki nemcsak a férjem lesz, hanem a legjobb barátom, a szeretőm, a szerelmem és a legfontosabb a világon. Akivel közös otthont tudok tervezni, akivel szép gyerekeket szülök, és életem végéig boldog leszek. Mondhatnám azt, hogy minden vágyam teljesedett, csak a legfontosabb nem. Nem tudom, hol rontottam el? Próbálok rágondolni, miért nem tudtam annyira szeretni, hogy mindent eltűrjek neki, próbálom felidézni magamban az érzéseket, de valahogy nem találom. Csak a borzasztó nagy ürességet érzem magamban, és ez nagyon megrémít. A félelem beköltözött a szívemben és görcsösen fogva tartja. Istenem, Istenem, te látod, mi van a lelkemben, te látod minden egyes gondolatomat, adj nekem egy választ, miért, miért nem találom meg azt az embert, aki az én társam lehetne?

Folyton csak menekülök, nincsen bizodalmam senkibe. Amikor meg kinyitom valakinek a szívem, akkor érnek a legnagyobb csalódások. Mintha minden és mindenki felesküdött volna ellenem. Megismerek valakit, el kezdünk beszélgetni, aztán valahol elakad. Néha eljutunk talán a személyes kapcsolatig, találkozunk, esetleg meg is érintjük egymást, vagy egyszerűen elsétálunk egymás mellett. Mintha meg lennék átkozva.

Mi van, ha nincs jogom a boldogsághoz? Mi van, ha ebben az életemben, nem lehetek már soha úgy szerelmes, hogy azt még viszonozzák is. Mi van, ha mindig csak kapaszkodtam, és közben azt hittem, szerelmes vagyok?

Annyi kérdés, annyi megválaszolatlan kérdés kering bennem, olyan vagyok, mint egy céltalan tárgy a világűrben, keresem a helyem, keresem a célom, pedig egyik sincsen nekem

43 éves vagyok, röpül az idő, és én még mindig társtalan. Eltöltöttem húsz évet egy olyan házasságban, ahol a legmélyebb magányt is megtapasztaltam. Nem tudom már, hogy miben hittem, nem tudom, miért maradtam annyi sokáig egy olyan társtalan házasságban ahol nem is voltam boldog. Már az első perctől éreztem, hogy nem olyan, amilyen kéne legyek. Eltelt a fiatalságom, eltelt a csinosságom, szépségem, és én csak vártam. Vártam és reménykedtem. Olyan vagyok, mint egy váróteremben ottfelejtett táska, ami várja, hogy eljöjjenek utána, de már senki sem emlékszik rá.

Néha megismerek valakit, felfigyel rám, és én is rá, de valahogy soha nem az, amit szeretnék. Az utolsó ilyen kapcsolatom még jobban elvette a bizalmam. Csak egy jelentéktelen kaland voltam a számára. Akár az a kis cigánylány is lehettem volna, aki beleszeretet, de minek? Azért, hogy megalázzák, és az értésére adják, hogy nem üti a mércét. Én is meg akartam felelni neki, eljátszódtam neki azt, ami akart, vagy legalábbis amit elvárt tőlem, de én nem kaptam tőle semmit. És azt az ürességet érzem ma is magamban. Sokan mondják, hogy szeretnek, pedig mind hazudik. Szeretni valakit, annyit jelent, hogy valami olyat tenni önzetlenül, ami a szeretet személynek jó. A volt férjem is hiába mondta a végén, hogy szeret, ha mindig bántott. Szóval gyilkolta a lelkem. A többi is utána mind. Egyiknél sem éreztem, hogy nagyon fontos lennék. Mért foglalkozom ezzel, amikor így is elég bajom van? Mert ha érezném, hogy valaki szeret és én is viszont tudnám szeretni, akkor erősebb lennék, és a többi bajokat is könnyebben elviselném. Olyan ez, mint a fa példája. Egy magányosan álló fát a vihar is jobban megtépáz, mint egy erdőben lévőt, vagy ahol legalább két-három fa van. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de én is erősebbnek érezném magam, ha valaki szeretne, és én is szerethetnék. Valaki, aki el tudna fogadni, mint társat, és akit én is el tudnék fogadni, akiben újból tudnék bízni.

Amikor imádkozom Istenhez, arra kérem, ha nem küld nekem valakit, akkor legalább vegye ki a lelkemből a vágyat, hogy boldog tudjak lenni a csendtől, a megnyugvástól, mert abban is lehet találni szépséget. Hogy újból bele tudjak merítkezni a munkába és ne legyen időm semmi másra gondolni, csak a családra és a munkára.

Jól vagyok, jól vagyok- szoktam mondogatni magamnak, hiszem, sok más ember rosszabbul van, mint én, van erőm még harcolni, van erőm még küszködni, de néha elhagy a hitem, néha elhagy az akaratom. Az embernek kel hinnie valamiben, valakiben, mert hit nélkül nem tud élni. Azt mondják, csak a mostban érdemes élni, mégis miért kapaszkodunk annyira múltba és jövőbe??????