Megint csak takaródzom. Mindig keresem a kifogásokat. Miért nem vagyok tökéletes? Pedig csak azt kéne, elmondjam neked, hogy lusta vagyok, nincsen kedvem semmire, amikor a munka halomban áll, értem itt a házimunkára. Nem kellene, panaszkodjak, nem kellene sírjak, de nem tudom megállni. Magamat sajnálom, mindennap magamat sajnálom. Olyan sivárnak látom az életet, olyan kiúttalannak. Megalkotom az utam, leírom a céljaimat, de mintha minden lelkesedés kihalna belőlem.

Istenem, Istenem, hogyan éljem az életem, hogy kedvem teljen bele???

Ezt a gondolatokat nem is osztom meg senkivel. Neked írom csak, pedig azt sem tudom, ha valaha fogod olvasni. Lehet, ha majd meghaltam, lehet majd ezer év múlva.

Olyan jó ötletnek tűnt, hogy ide írjak naplót, de most már látom, hogy semmivel se másabb mintha csak magamnak írom.

Tudod az a szomorú, hogy csak írok és írok, de ki tudja, elér-e hozzád?

Azt hittem, ha megírom az ezeregy meséjét, akkor megtalállak, de most már semmiben nem vagyok biztos. De amint már tudod, én nem adom fel, ha már eldöntöttem, hogy megírom, akkor megírom. Nem tudom milyen lesz, épen ez benne az izgalmas, szeretnék csak vidám dolgokról írni, de mindennap elhozza a maga keresztjét, és mindennap úgy érzem, keresztre feszít az élet.

Tudod, mit csinálnék a legszívesebben? Lefeküdnék és egy kerek hétig fel sem kelnék az ágyból. Csak ülnék ott behunyt szemekkel és semmire gondolnék, Miért gondolnék bármire, ha az fájdalommal jár. Nincsen semmi szép az életemben. Vagyis van, de annyi rossz van mellette, hogy már nagyon belefáradtam. Nem akarok már semmit. Meghalni volna kedvem. Istenem, Istenem, azt mond meg nekem, mikor jön el az a perc, hogy már annyi fájdalmat begyűjtöttem, hogy több már nem fér? Túl vagyok az életem felénél, és én még nem is voltam igazán boldog. Üres a lelkem, nagyon üres, senkinek nem hiányoznék, ha meghalnék. Talán a fiaimnak egy kicsit, de nekik sem sokat.

Szar élet, szar helyzet, szar magány, minden egy nagy szar.