A reggelek nehezen kezdődnek el, vontatva húzzák maguk után az álmokat, mintha haragudnék, minden egyes reggelre, amiért elviszi az álmaimat, amikre nem is emlékszem jobbára. Aztán elkezdem mondogatni, mint egy mantrát, az imámat. Istenem, Istenem add, hogy a mai nap szép legyen, add, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Kérlek Istenem, add, hogy ma Okoska elmenjen iskolába, és ott jól is viselkedjen, add, hogy erőm legyen a munkához, és kedvem az emberekhez.

Alig tudok felkelni, vonszolom lábaim, nem tudom hová lett az erő, a kedv, ami repíteni tudott. Felköltöm gyermekeimet, noszogatom, gyertek, mert indulni kell, öltözzél fiam, mossál fogat, és gyere, itt van az uzsonna, indulj már ki az ajtón. Aztán én is elindulok, útközben mondogatom…jól vagyok…jól érzem magam,….jól vagyok,…minden a legnagyobb rendben van.

Az agyam zakatol, hányingerem van, de én csak mondogatom a mantrámat, olyan, mint egy kis imamalom. Ha nem gondolok semmire, akkor jobban is érzem magam.

A munkám sem megy, mint tegnap, de már engedem, hagyom hadd múljon az idő, a látszat azt mutatja, hogy nagyon nyugodt vagyok.

Cseng a telefon, Okoska oszija, már megint panaszkodik. Nyávogós hangjától a hátamon feláll a szőr…ha van.

-         Okoska azt mondja, rosszul van, engedjem haza.

-         Nem, ne engedje haza.

Fél óra múlva újból hív.

-         Megszökött, csak azért hívtam, hogy aztán tudja

-         Jól van, köszönöm.

Ennyi volt, érzem, ahogy a vér feltódul az agyamban és ott legbelül megszólal a vészharang. Dühös vagyok, nagyon dühös, sikítani szeretnék, de nem lehet, viselkedni kell. Magamban fojtom minden indulatomat és érzem, hogy megbolondulok.

-Miért csinálja? Miért, amikor annyiszor már megbeszéltük. Megígérte ezerszer, hogy nem fog lógni, hogy járni fog az órákra szépen, de nem. Érzem, hogy megbolondulok.

Az agyam úgy kattog, mint egy időzített bomba.

-Istenem, Istenem, most mit tegyek? Menjek haza, és kezdjem keresni? Munkában vagyok, minden nap nem kérezkedhetek el, mit tudjak tenni? Ha hazamegyek ezzel a dühvel, akár meg is fojtanám. Akkora méreg, düh van bennem, hogy gyilkolni tudnék.

Felhívom Hapit. Elmondom neki hogy mi bánt. Hallgatom, ahogy beszél, és lassan megnyugszom.

-A legjobb dolog most az, ha semmit nem teszel. Nyugodj meg és dolgozzál tovább. Majd ha hazamész, akkor megbeszélitek. Ahogy beszél, érzem, hogy lassan megnyugszom.

Amikor indulok, hazafelé felhívom.

-Kérlek Okoska, ne menj el Bátyushoz, mert nem engedem meg, hogy pénzt adjon neked.

-Ugye elmondtad neki, amit csináltam, hogy ő is megutáljon?

 -Nem, nem mondtam meg, de mondtam neki, hogy nem adhat neked pénzt.

Ekkor elszabadult a pokol. Olyan csúnya szavakat vágott hozzám, hogy nem tudom elmondani. Minden szava vágott és nyesett, mint valami kés, úgy állt belém a szó. Nem szóltam semmit. Elmentem vásárolni. A sorban meg összeszorított szájjal csak arra ügyeltem, hogy ne sírjam el magam. Gyenge vagyok és tehetetlen, nem tudom, hogyan tudnék még viselkedni? Nem tudom, hogyan tudjam elfelejteni ezeket a szavakat, tetteket. A hazugságokat. Amikor hazaértem, azt láttam, hogy Kincsem is hazudott. Próbálnak mindennap engem becsapni, megvezetni. A hazugságok közt éltem és ettől menekültem.

Most pedig azt kell, megtapasztaljam, hogy ő is hazudik nekem. Hát igen, a szomorú az, hogy azt hisszük, ha hazudunk, akkor azzal mindent megoldottunk.

Néha fáj az igazság, néha jobb volna nem is tudni, de akkor is azt választom. Inkább tudjam, hogy nem szeret, mintsem vele éljek szeretetlenségben, inkább tudjam, hogy halálos beteg vagyok, és van még x időm felkészülni, mint úgy elmenni, hogy utolsó percig abban reménykedem, hogy velem ez nem történhet meg.

Magamat nyugtatom, magamat biztatom.

Olyan az életem, mint egy taposó malom. Egyedül küzdök az egész világ ellen. Az iskola nem segít, csak gond és fájdalom, mert persze van ott is egy rendszabály, az én fiam pedig semmivel, de semmivel és senkivel nem törődik. Istenem, Istenem, akkora bajban vagyok, nem tudom, nem tudom, hogyan oldjam meg? Mostanában visszatértek a rossz gondolataim. Jó volna meghalni. Jó volna nem létezni. Kiégett bennem minden. Elveszítettem a fiam, és annyira fáj. Csak nézem, mindennap hogyan teszi tönkre magát. Bocsássa meg nekem az Úr, de néha olyan rossz gondolataim vannak.

Azt hittem, hogy már leértem a gödör aljára, azt hittem ennél már rosszabb nem jöhet. Nem, nem értem le, most is zuhanok, és nem tudom, nem tudom, mikor érek le, és hogy mekkorát fogok csattani. Tele vagyok félelemmel, magánnyal és irtózattal. Már segítséget sem tudok kérni, mert tudom, nincs segítség. Ez az én poklom.

Egy anyának a legnagyobb pokla az, amikor elveszíti a gyerekét. Nyújtom a kezem, de eltaszít magától, és zuhan a mélybe, én pedig zuhanok utána, mert fáj. A szívem annyira fáj, hogy hasad ketté.

Megyek, indulnom kell, egy újabb nap. Nem tudom, mit tartogat számomra, de jót nem, azt már tudom. A fájdalom ott van mélyen bennem, lassan emészti fel lelkem. Nincs már hitem se, de azért imádkozom. A megszokás, olyan, mint egy kis kapaszkodó. Pedig már nem hiszek semmiben és senkibe. De azért mondogatom az én kis imamalmomat. Mondogatom a mantrámat.

Jól vagyok, jól érzem magam, jól vagyok, jól érzem magam, Istenem, Istenem segíts meg!