-Nincs Isten, értsd meg, hogy nincs Isten! Hát nem látod, hogy egyre nyomorultabb vagy, nem látod, hogy semmi sincs úgy, ahogy kellene, legyen? Semmi sincs, Isten sincs, semmi!

Kikelve a képéből kiabált nekem.

Tudja, hogy fájnak a szavak és ezért fegyverként használja ellenem. Nem is mondom el neked, hogy miket mond, mert nem akarom ismételni. Nem akarom a számra venni. Sírtam, mostanában nagyon sokat sírtam. Nem tudom, miért vagyok ilyen gyenge, de amikor nagyon összeszorul a szívem akkor sírok. Ma is beszélgettem Istenhez. De ő, mint mindig, nem válaszol kérdéseimre. Olyan nehéz minden, olyan nagyon nehéz. Felfogadtam, hogy nem panaszkodom, de már napok óta befonja szívemet a szomorúság. Mint a köd úgy ereszkedett rám és úgy érzem már soha nem lesz jobb. Hibát hibára követek el. Megfogadtam, hogy többet nem veszekszem Okoskával, hogy amikor nagyon dühös vagyok rá, akkor nem is szólók hozzá, mégis megtettem.

Beteg vagyok. Bele vagyok betegedve ebbe a kiúttalanságba. Szellőcske barátnőm azt mondja, ne sajnáljam már annyit magam, hanem szedjem össze az eszem és álljak végre oda a dolgok elé. Nem tudom, ha lesz hozzá erőm. Beteg a lelkem és dühös. Magamra vagyok dühös, amiért ennyi tehetetlenség szorult belém. Magamra vagyok dühös, mert nem találom a kiutat, magamra vagyok dühös, mert kicsinek és nyomorultnak érzem magam. Gyűlölöm magam. Annyira gyűlölöm magam, hogy mostanában már azon is kezdtem gondolkozni, hogy talán jobb is lenne, ha nem élnék. Egyszerűen eltűnnék, és nem léteznék. Talán akkor megoldódna minden. A teljes megsemmisülés nem is lenne rossz. Minek ezt a sok nyomorúságot tovább ragozni. Valahol, valaki kezdjen majd új lappal. Én már nem akarok létezni.