Ma nem voltam jól, állítólag napbetörés, vagy nem is tudom mi volt. Most is hányingerem van és émelygek.

Eldöntöttem, hogy többet nem hívom, és nem keresem semmilyen módon. Szakad meg a szívem, annyira szeretnék vele beszélgetni, csak a hangját halljam, de nem teszem meg.

Bolond ez a szerelem, elveszi az ember eszét. Miért ilyen bolond ez a szerelem? Csak a hangját akarom hallani, és az is néha elég? Nem, nem elég.

Eldöntöttem, hogy három napig nem hívom, és nem keresem, sőt még ha ő hív sem veszem fel a telefont. Önmagamnak hazudok akkor, amikor azt hiszem, hogy fontos vagyok neki. Ha nekem valaki fontos, akkor bármikor hív, ha nem is tudom felvenni, legalább bele szolok, hogy most nem tudok beszélni, de később visszahívom, vagy küldök egy sms-t. De nem, ő se nem hív vissza, se nem szól, se nem veszi fel a telefont. Játszik velem, ahogyan más nők játszanak vele, pontosan úgy játszik ő velem.

Azt hiszem, hogy ha nekem olyan érzéseim vannak, akkor neki is az kell, hogy legyen. De sajnos ez nem így működik. Az érzések nem kölcsönösek. Nekem a szívem repes, amikor hív, amikor vele beszélgethetek, de ő nem. Bár tetszik neki ez a ragaszkodás, én mégis úgy érzem nem mélyek az érzései. Én meg csak várok, várok, de már nem tudom, hogy mire is várok?

Vagy mindent, vagy semmit… ahogy a dal is mondja, azt kéne, várjam. Nem mondhatom én helyette, hogy döntsön. Én elmegyek, lassan elbúcsúzom, ő meg legyen boldog jó sokáig.

Szeretnék jó kedvű lenni, vidám, mosolyogni, de belül sírok. Átjár a hiány. A szeretetre vágyom, arra, hogy valaki úgy viszonozza a szeretetet, a szerelmet, ahogyan én.

Megismertem valakit, nevezzük Péternek. De röviden legyen csak Pé. Nagyon talált a szó, úgy éreztem szerelem első látásra. De vajon azért éreztem így, mert ezt akartam, vagy tényleg volt valami köztünk? Nem tudom, hol rontom el mindig? Túl őszinte, túl odaadó, túl túl vagyok. Fáj, nagyon fáj, mert minden jel arra mutat, hogy én nem érek neki annyit, mint szeretném. Semmibe veszi a kedvességem, a suta próbálkozásaimat.

Nyugi, át kell vészelni 21 napot és akkor már nem is számít. Csak magamra számíthatok.

Annyi csalódást megértem az életben, mintha valahányszor felállni készülök, mindig beleverik az orrom az asztalba. Ne állj fel, maradj ott a földön, mert ott a helyed. Nincs igazság, nincs szeretet ezen a földön.

Megfogadtam magamnak, hogy türelemmel leszek, június 18ig. Még addig reménykedem abban, hogy mi ketten mégis csak összetartozunk. Mindennap azonban néma hallgatásba burkolódzik és én egy kicsit mindennap letörök a reménység szárnyaiból. Mindennap ízlelgetem a fájdalmat.

Istenem, Istenem, mindennap megkérdem tőled, és te soha nem válaszolsz. Miért élek egyedül? Ha egyedül kell leélnem az életem, akkor miért nem törődöm bele. Miért van bennem ez az égő vágy?