Szeretnék elmenni egy olyan helyre ahol a bánat súlytalan, legyen.

Nem baj, ha nincs öröm, de ne legyen bánat. Túl sok bánat, túl sok szenvedés.

Istenem, Istenem mért hagytál el engem? Mikor fogod meg a kezem és mondod, hogy eleget szenvedtél lányom most már elég volt?

A dolgok változnak. Sokszor nagyokat sokszor keveset, de minden nap önmagáért van. A legcsodásabb pedig az bennük, hogy soha nem tudod, mire számíthatsz.

Itt ülök a szomorúságom tetején és azon elmélkedem, hogy mozdulni kéne valamerre. De mi lenne, ha nem mozdulnék? Mi lenne, ha csak ülnék, és ülnék és várnám a nagy semmit?

Mozdulnom kell. A mindennapi unalmas dolgokat el kell végeznem, senki helyettem nem végzi el. Mindennap mosok, takarítok, főzök, mosogatok és újra és újra és nagyon únnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnoooooooooooooooooooommmmmmmmmmmmm már.

Pedig ez is lehetne egy kisebb csoda, nem? Csak még nem találtam ki hogyan.

Azt mondják, ha a gondolataidat átcseréled, akkor a legrosszabbat is átalakíthatod jóvá, talán még nagyon jóvá is. Nem a dolgok fognak megváltozni körülötted, hanem TE. Ugyanúgy felkel a nap minden nap, ugyanúgy elindulnak a buszok autók, a munkába is be kell érni ugyanúgy fizetni, kell mindenért, azért is, amiért úgy érzet nem kellene, egyedül a kedved változhat meg. Talán ha azzal kezdeném a napom, hogy el kezdek örvendeni annak, ami van. Akár a kisherceg. Még a majomkenyérfáknak is megvan a maguk haszna. Figyelmeztetnek arra, hogy ne legyél hanyag, mert néha végzetes dolgok születnek abból, hogy elhanyagolsz valamit.

Célkitűzések, erről kell, szóljon a mai napom. Eldönteni végre, hogy milyen céljaim legyenek. Régen mindent leírtam, aztán hatásosan, módszeresen haladtam a céljaim felé. Legtöbbször el is értem őket. De az igazság, hogy nem az szerzett a legnagyobb örömet, amikor elértem célomat, hanem a megtett út. Aszta, hogy én ma milyen bölcsességeket tudok írni? Csak nehogy úgy járjak, mint Krall, aki a legjobban magában azt utálta, hogy folyton csak banánt eszik, és mindenről leszokott az élete során, kivéve arról, hogy banánt majszolgasson. Lássuk csak, én mit is útálok legjobban magamban?

Talán azt, hogy nem tudok reggel hatkor felkelni. Szeretek reggel sokáig aludni, álmodozni, és pontosan ez az álmodozás az, amit nem volna szabad. De annyira jól esik.

Azt mondják, ha egy szokásodról le akarsz szokni, csak annyit kell, tegyél, hogy 21 napon keresztül megismételd azt, ahogyan szeretnéd, hogy legyen, és utána már szokássá alakul.

Egy szokástól meg lehet szabadulni, ha egy másik szokást teszel vele ellentétbe. Nos, ezt egyszer ki fogom próbálni.

De térjünk vissza a célkitűzéshez. Célokra van szükségem, hogy a motorgondolkodás nélkül menjen előre.

Félre teszem az érzelmeket, mert azon már megint buktam, és arra kell, összpontosítsak, hogy anyagilag, hogyan tudnám magam egy kicsit helyre hozni.

Először is hálát adok, azért amim van. Hálás vagyok azért, hogy kezdett a tanítás jól beindulni, és néha a kozmetika is meneget. Erre a két dologra kell, összpontosítsak.

Tanulnom is kell. Úgy döntöttem, hogy ha lehet, ha bejutok a tanügybe, akkor elvégzem a mesteri fokozatot is. Peda-pszichológiából szeretném letenni. Itt nálunk van is ilyen, csak meg kell, érdeklődjem, hogy az én diplomáimat elfogadják itt vagy sem?

Most tudom, megkérdezheted azt, hogy már nem unom a sok tanulást? Hát NEM. Szívesebben tanulok bármikor, mint mosogassak és takarítsak. Mindig az újdonságot szeretem csinálni. Valami olyat, ami maradandó, amivel úgy érzem, előbbre haladok. Ki tudja, talán egyszer majd könyvet is adok ki arról, hogyan képzelem el én a jövő tanítását. Mert, hogy az egész, ami van most, úgy szar, ahogy van az biztos.

Az, hogy az egyetemen egy osztályban lehet akár 5o diák is az egy dolog. Egy egyetemista, már tudja, mit akar, már érdeke hogy fegyelmezze magát, hogy azért tanuljon, mert ő akarja úgy.

Az egy-négy osztályokban azonban 12 diáknál nem volna szabad több legyen. Egy tanítónak bőven elég annyi gyereket egyszerre fegyelmezni is, meg tanítani is. Az 5-8 osztályokban sem kellene ennél sokkal több legyen a létszám, esetleg maximum 15 diák. Ezekkel minden egyes tanár tudna úgy dolgozni, hogy aktív legyen minden óráján az összes gyerek. A legnagyobb hiba abban van, hogy a gyerekek egy idő után lemaradnak a tananyagról. A tanár megy előre és közben nem veszi észre, hogy már alig van diák, aki követni tudná. Arról nem is beszélve, hogy egyes tanárok magyarázási módszere is sok kivetni valót hagy maga után. Ami a legfontosabb szerintem egy tanárnál, az, hogy rendszerezett legyen. Vegyük példának a matematikát. Ha a tanár nem rendszerezetten adja le a tananyagot, a diák egy idő után elveszíti a fonalat, és már nem tudja követni. Ilyenkor keletkeznek a lyukak, mint a sajtban. Csakhogy míg a sajtban kellenek a lyukak, a matekban ettől a gyerek kezd elmaradni az anyaggal és egyre több dolgot nem kezd megérteni. Ha pedig nem érti, akkor már nem is szereti. Lassan, vagy akár rohamosan arra ébred, hogy utálja azt a tantárgyat. Természetes, hogy kín és nyűg valami, amit nem tudunk megérteni. A tanárnak meg az a feladata, hogy megértesse ezeket a dolgokat. De mivel, hogy tanterv van, és nem minden gyerek egyforma, a tanár, mert neki is kényelmesebb, azt választja, hogy halad előre a jobbakkal, akik a többihez viszonyítva mindig elenyészők és majd csak lesz valahogy. És akkor a szülő egy idő után rájön, hogy magán órákat kell, vegyen, ha nem akarja, hogy a gyereke teljesen zokni legyen abból a tantárgyból. De mi van akkor, ha a szülő el van válva és alig tudja nevelni a gyerekeit, mert anyagi nehézségei vannak? Akkor a gyerek vagy összeszedi magát és egyedül kínlódik, ahogy tud, vagy akár meg is bukik, mert nincs, aki segítsen neki.   

Az én koromban nem volt szokás, hogy magán órákat vegyenek, a szülök. Én egy kisebb faluban végeztem a 7 általános iskolát, de volt egy nagyon jó matek tanárunk, akit az óta is tisztelek és becsülök. Neki volt egy nagyon jó módszere.

Az osztályt három részre választotta. Voltak a nagyon jó matekesek, ez körülbelül kettő-három osztályonként. Aztán ott volt az osztály zöme, akik közepesek voltak és voltak a gyenge tanulok, akik vagy lassú felfogásúak voltak, vagy cigányok, akik sokat hiányoztak ezért mindig lemaradtak az anyaggal.

A tanár legtöbbet a közepesekkel tanult. Feladta a leckét és aztán gyakorlat, gyakorlat hátán. Nekünk, a jóknak mindig adott plusz feladatot. Mi már egy idő után untuk a táblán levő feladatokat, ilyenkor kaptuk a pluszokat, kicsit nehezebbeket, bonyolultabbakat. Két-három szó, magyarázat, ha valahol elakadtunk, de amúgy önállóan dolgoztunk. Óra végén vagy beszedte a mi feladatainkat, vagy ott helyben ellenőrizte. Olyankor jöttek a dicséretek, vagy letolások. Mindkettőre szükségünk volt. A gyengéknek pedig külön faladat volt kiadva, nagyon egyszerű, és azt gyakoroltatta velük, hogy az alapokat azért ők is megértsék. Olyan gyerek is volt, aki órákon keresztül a szorzást osztást tanulta, ha szükség volt rá. Mindenki a szintjéhez megfelelően.

Órák végén, pedig a gyengék ottmaradtak házi feladatot írni, és a jók pedig ellenőrizték, és ha esetleg valamit nem értettek, akkor újból magyarázták a dolgot.

Az elején untuk azt, hogy mi a jobbak tanítanunk kell a gyengéket, sőt fel voltunk háborodva, mert haza akartunk menni, játszani akartunk, de a tanárunk szigorú volt és megmagyarázta, hogy aki erős, aki jó, annak kötelessége segíteni a gyengébbeket. Néha meg is dicsért az önkéntes munkáért, esetleg kaptunk valami ösztönző jegyet, vagy ajándékot. Így aztán szinte státusz volt, hogy arra hajtsunk, hogy kiérdemeljük azt, hogy maradhassunk a délutáni tanításra, segíteni társainkat.

Én jó szívvel gondolok arra az időszakra, ezek a délutáni tanítások sokat nyújtottak nekem. Megtanultam elfogadni társaimat, meg tanultam tanítani, azt hiszem akkor szerettem meg a tanítást, és talán engem is akkor fogadtak el leginkább az osztálytársaim, amikor megszerették, hogyan magyarázok, hogyan segítek nekik.  

Tanárunk eme elképzelése arra is jó volt, hogy csapatot, jó közösséget alkosson az osztályból. Mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe és mindenki valamiben jó volt.

Szerintem ez hiányzik ma nagyon sok tanárból. Nem tudnak példaképpé válni, nem tudnak csapatot alkotni, hiszen ők kellene, legyenek a csapatvezetők.