Amikor Angyallal éltem azt mondta nekem.

- Kicsikém soha ne maradj egyedül. Nincs szörnyűbb dolog a magánynál. Nem váltam el éveken át, mert mindig az ő szavai lebegtek előttem, míg egy napon arra ébredtem, hogy bár papíron nem vagyok egyedül, bár ott volt mellettem az ágyban, én mégis annyira magányos voltam. Hiszen őt nem érdekelte, hogy mi van velem, mire gondolok, miről álmodok, bármiről mi a véleményem. Igazi társas magányomat éltem mellette. De mindegy, már nem akarok erre gondolni.

 El kell, foglaljam magam, valamilyen munkába kell, beleöljem az energiámat, hogy ne azon évődjek, hogy mi van és mi nincs. Hinnem kell, hogy nekem is jó lesz, hogy én is megtalálom életem párját, akivel jó élni jó beszélgetni jó csak úgy lenni egyszerűen.

Az ember a sorsát nem kerülheti el, hiába akarom, hogy társam legyen, hogy viszonozza valaki a szerelememet, ha az van a csillagokban megírva, hogy ez nem jár nekem, akkor nem jár. Annyiszor megkérdem Istentől, mért pontosan abban leszek szerelmes, aki elbánik velem? De senki nem ad nekem választ, Istennek sokkal több baja van, minthogy az én apró dolgommal törődjön. Csakhogy ami másnak apró nekem óriási.

Mi célja van az életemnek? Sokszor elgondolkoztam már ezen, és még most is eltűnődöm. Vajon, amikor meghalok, és visszatekintek az elmúlt életemre, vajon mosolyogni fogok? Mert éltemben sírtam eleget, talán túl sokat is. Ha a hátralevő életemben nem sírnék többet semmit, akkor is bőven elég lenne, ami már elmúlt.

Néha csak azt kívánom, hogy béke és szeretet legyen bennem, hogy ne lázongjak annyit, hogy ne vágyakozzak olyan dolgok, személyek után, akik, ami elérhetetlen.

Jó volna bölcsnek lenni, jó volna nyugalomban élni, jó volna… de jó is volna.

Harmincegy éve készülök megírni a regényemet, kiírni mindent magamból. De még most is azon tűnődöm, hogyan írhatnám, hogy érdekes is legyen, és szeressék elolvasni?

Össze kell, szedjem a gondolataim, és megtanítanom önmagam, hogy az élet szép és érdemes élni, még akkor is még úgy is, még azért is.

Elnézem a videón azt a férfit, aki úgy született kezek és lábak nélkül, aki soha nem tud senkit megölelni, és amikor látom, hogy milyen pozitívan gondolkozik, hogy milyen vigasztalóan tud beszélni azokhoz, akiknek van lábuk és kezük, akkor összeszorul a szívem. Istenem, hogy tud ő ennyire erős lenni, és én mért vagyok gyenge, és mért sírok és sírok?

Szeretnék minden nap öleléssel ébredni és öleléssel feküdni le. Szeretnék szeretni és szeretve érezni magam. Már azon is gondolkoztam, hogy ha egyedül maradok, talán örökbe fogadok egy kislányt, vagy elmegyek valahová önkéntes táborba, vagy kitudja. Érezzem magam hasznosnak, és szerethessek. Gyerekeket, öregeket, bárkit. Annyi adni vágyás van bennem, hogy már fáj. Kinek van szüksége az én szeretetemre?

Nem akarok egyik férfi karjából a másikba menekülni, de olyan sivár ez az élet. Senki és semmi, ami komoly lehetne.

Reggel úgy keltem fel, hogy rád gondoltam. Tudom, hogy el kell, engedjem a gondolatát, tudom, hogy lassan tőle is el kell, búcsúzzak, még mielőtt jobban nem fáj, de most még hagyom, hogy képzeletem szárnyaljon. Ideje volna ezt a képzeletet másképpen kamatoztatni. Ideje volna.