Szerelmes vagyok, és javíthatatlan. A tegnap késő éjszakáig beszélgettünk, és megint elfogott az érzés. Mi ez, ha nem szerelem. Hiányoztak a beszélgetéseink, olyan jó volt újból hallani a hangját, szinte magam mellett éreztem, és tudom, hogy neki is jó volt. Még nem öleltem meg, még nem csókoltam a száját, még nem éreztem a bőre illatát és mégis tudom, a lelkem mélyén érzem, hogy ő az én lélek párom. Ő is érzi, most már tudom. Neki is hiányoztam, de mégis még gondolkodik.

Nem fogom hívni, nem fogom erőltetni sem, hagyom, hogy a dolgok, csak úgy megtörténjenek.

Sokszor voltam már életemben szerelmes, sokszor éreztem, hogy nagyon jó, de vele valahogy más. Vele, csak ha beszélgetek is jó. Nem elég, csak jó, nagyon jó. Szeretem hallgatni az enyhén rekedtes férfihangját, szeretem hallgatni a huncutkodásait, szeretem, ahogy nevet. Meg tud nevettetetni, jó kedvre derít. Érzem, hogy ragaszkodik ő is hozzám. Lehet, nem annyira, mint én, de érzem. Nem vagyok közömbös neki. Jól érzi magát a társaságomban. Már megint tervezget, de finoman leintettem. Előbb rendezze el a dolgait, és amikor végkép lezárta előbbi kapcsolatait, akkor jöjjön hozzám. Nekem semmit se kell, adjon, csak az őszinte szívét. Szeressen, úgy ahogyan még nem szeretet senki. Érzem, hogy ő tudna engem úgy szeretni. Szép lelke van.

Várok türelemmel.

Drága Pé, nagyon szeretlek.