Jól vagyok, mindennap, amikor felébredek, imádkozom. Fohászkodom Istenhez, hogy adjon erőt, és segítsen meg az induló napomon.

- Köszönöm Uram ezt a csodálatos napot.

Aztán belém hasít a tudat, hogy soha többet nem lehetek vele. Felsorolom magamban az érveket.

- Mit akarsz boszi, nem szeret téged, nem eléggé, hogy harcoljon érted. Az jutott eszembe, hiszen értem nem is kellett harcoljon. Talán pontosan ez volt a hiba. Túl hamar, túl könnyen ment minden. Az első beszélgetésnél beleszerettem és talán az ötödiknél, már el is mondtam neki. Nem kellett volna. Aztán arra gondolok, úgyis mindegy, ha valaki szélhámos, az is marad. Amit E-vel tett az sem méltó egy emberhez, inkább mondta volna meg, hogy kész vége, nem szereti, nem jó vele az ágyban és még sorolhatnám. De ezek mind kifogások. Én mondtam neki, amíg z édesapjával nem rendezi az érzelmi életét, amíg nem bocsát meg neki, addig egyik kapcsolata sem lesz sikeres. Na de ezek a dolgok engem már nem vigasztalnak. Fáj a lelkem, hogy így alakult. Nem tudom jó dolog az, hogy szerelmes lettem? Jó érzés volt két-három hétig lebegni, szárnyalni, de utána semmi nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Nem volt teljes viszonzás, nem volt kiteljesedés. Csupa szerepjátszás. Ez nagyon szomorú.

Ez az, a szomorúságomat kell, kiadjam magamból, mert ez az, ami a lelket pusztítja.

De nem tagadom meg, nem fojtom el, hagyom, hogy teljesen átjárja a testem, lelkem, aztán hagyom, hogy tovatűnjön. Előbb- utóbb ez is elmúlik, minden múlandó.

Mindennap felfogadom, hogy a következő nap más lesz, hogy jobban odafigyelek a gondolataimra, hogy boldog leszek. Igen, boldog akarok lenni. Nem szállni, repdesni az örömtől, nem eufóriát, hanem csak csendes örömöt.

Istenem, drága Istenem, kérlek, segíts!!!!!!