Mint már annyiszor, most is csalóka játszmát játszik velem az élet. Tudod, mindenkiben téged véllek felfedezni, téged várlak. Aztán kiderül mégsem.

Felhívott, hogy találkozzunk. Hívjuk őt Csodavárónak. DE még egyszerűbb, ha csak Csének szólítom.

Kikérezkedtem a munkahelyemről, tudod, van nekem is új munkahelyem és mindennap jár egy fél óra szünet. Az nap nagyon sok munkánk volt. Meg sem álltam egész nap. Aztán kikérezkedtem, hogy ha már eljött olyan messziről, akkor találkozzunk. Amikor megláttam felém jönni, azt hittem te vagy az. Mosolyogtam, bár magamban fékeztem magam.

-         Nem megölelni, nem a nyakába szökni, csak finoman, szerényen, ráhagyni, ahogy ő akarja.

Odajött hozzám és átölelt és két meleg puszit nyomott az arcomra. Csak tűrtem, de közben arra gondoltam, bárcsak soha ne lenne vége ennek a pillanatnak. Olyan rég nem ölelt át férfi, olyan jól esett az ölelés. Aztán elmentünk, beültünk valahová egy teára, és beszélgettünk. Huss, úgy szállt el az a röpke fél óra, hogy észre se vettem. Pedig ittam minden szavát, és mozdulatát, elraktároztam magamban. Azt mondta, esetleg este még találkozhatunk, lehet, hogy nem utazik még el, lehet, hogy itt kell, maradjon éjszakára. Mosolyogtam, közben meg arra gondoltam.

-         Istenem adj egy jelt. Kérlek, ha szeret, ha ő, TE vagy, akkor maradjon még, tudjunk sokáig beszélgetni.

De nem maradt, később felhívott, hogy elindult haza, és, hogy majd menjek én el hozzá, a következő találkozásra. Akkor már tudtam, hogy nem fogok menni. Pével is így kezdődött el, nem akartam még egyszer átélni azt a fájdalmat. Félek szeretni, félek valakit a szívembe beengedni. Azt írtam vissza, nem hiszem, hogy én lennék az, akit keres.

Itt a vége, fuss el véle.

Utóirat: Nem sírok, csak még van úgy, hogy behunyom a szemem és próbálom felidézni azt az ölelést. De mintha egyre távolabb lenne, egyre halványabb. Pedig milyen csodaszép pillanat volt.