Mindig azt mondom magamról: Én jó vagyok. Érdekes módon a fiam is ezt mondja magáról.

-         Mit akartok, én jó vagyok.

Az, hogy valaki jó vagy valaki rossz, szerintem viszonyítási kérdés. Mihez viszonyítjuk.

            Azt hittem, ha a törvényeket betartom, ahogy kell, akkor jó vagyok, de nem csak az emberek szemében, ha nem Isten szemében is. Ha jó vagyok, akkor miért kell fájdalom, miért kellenek a pofára esések? Kértem, könyörögtem Istenhez… sokszor… vegye már le rólam ezeket a terheket. De nem vette le. Mintha meg se hallgatott volna. Akkor most mi van? Ő is cserben hagy? Rá sem tudok számítani? Azt már megszoktam, hogy az embertársaim, a családom, a szeretteim is néha becsapnak, magamra hagynak, amikor éppen szükségem lenne árjuk, na de Isten is? Neki az lenne a feladata, hogy vigyázzon rám, hogy megvigasztaljon, hogy mindig velem legyen, hogy elvegye tőlem a fájdalmat.

            De Isten azt mondta NEM. Az én feladatom az, hogy szeresselek. Még most is, amikor ilyen kis követelőző, hisztis vagy, amikor le akarod tenni a terheidet, másra akarod tukmálni. Bár nehezen akartam megérteni ezt, de végül is nem volt mit tennem. Rájöttem, Isten semmit nem tesz meg helyettem. – Mi lesz most velem? Elkeseredésemben is imádkoztam és tovább kértem az Urat, hogy vegye le már rólam ezt a sok fájdalmat.

-         Az kell, levegye rólad a fájdalmat, aki rátette.

-         Nem értem, hogyan vehetné le az, aki rátette, hiszem… itt megálltam… megszakadt a film… Azt akarod mondani, hogy én tettem rá?

-         Én semmit nem akarok. Te mondtad.

Már megint ott vagyok ahol voltam. Semmit nem tudok, semmit nem értek. Hiába beszélek hozzá, hiába válaszolok helyette, vagy lehet, hogy nem is én válaszolok? Milyen játékot játszik velem az élet? Milyen fintora ez a sorsnak?  Nem tudtam hová tegyem. Ez azt mondja, amaz meg ezt, de kinek van igaza?

            Aztán egy napon felvilágosultam. Na, nem úgy, mint a szentek vagy egyesek, hogy elrugaszkodnak a földről és lebegni kezdenek. Nem. Az én felvilágosultságom nagyon egyszerű volt. Megláttam egy pohár vizet. A víz félig volt a pohárban. Evrika! – mondta volna Arisztotelész-, de én nem vagyok ő sem. Mondhatom úgy, hogy a pohár félig tele van és mondhatom, úgy hogy a pohár félig üres. Igen, igen, ezt is már rég tudtam, most akkor mi a nagy felvilágosodás ebben? Hát az, hogy megértettem, hogy a fájdalmaim, a szenvedéseim, a keresztem az enyém. Hiába várom, hogy valaki jöjjön és elvegye, nem fogja soha. Mindenkinek ott van a kereszt a hátán. Talán ezért is vagyunk keresztények. A nem keresztényeknek meg egyéb batyujuk van. Most ha veszem, a pohár víz effektust el kell döntenem, mit akarok. Elfogadom, hogy van és megpróbálok vele élni, vagy folyton lázadok és siránkozom és közben úgy telik el az életem, hogy minden nagyon sz@r.

            Szóval felvilágosodtam. Rájöttem, hogy minden, ami van, el kell fogadni, és ha nem is tudom lenyelni, meg kell, tanuljak vele élni. De mint ahogy az szokott lenni, az elmélet nagyon jó működik, a gyakorlattal van még mindig a baj.

            De már ez is valami. Isten azt mondja nekem, hogy fogadjam el a keresztemet, hogy éljek vele és mindezek ellenére mindennap adjak hálát az életért, a gyerekeimért, a munkámért és mindenkiért és mindenért. Kicsit furának tűnik, ugyan már, miért hálálkodnék, azért ami rossz?

-         Azért, hogy jóvá változzon.

Bár nem mindig hiszek benne, elkezdtem hálálkodni. És közben várom, szemem sarkából kifele pislogok, hátha meglátok valamit.

Történnek jó dolgok velem. Bizony történnek, de ha mindig a pohár üres felére összpontosítok, a jó dolgok úgy mennek el mellettem, hogy észre se veszem. Ej haj. Ez aztán a kihívás. Meg kell próbálnom a pohár másik felét látni. Még arra is rájöttem, hogy imádkozni sem igazán tudok, tudtam idáig.

-         Drága jó Uram add meg nekem ezt és azt és így és úgy, mert ha nem… nem is hiszek benned.

-         Ez nem így működik. Előbb hinned kell bennem, előbb le kell, mondjál a vágyaidról, elengedd őket, aztán megadom neked, mint egy ajándékot.

-         De én lemondtam… közben megint félre pislogtam… be akarom csapni Őt. Még önmagam is becsaphatom, Őt soha.

Amikor ezt megértettem nagyon megijedtem, nagyon elkeseredtem, hogy én mennyi mindent másképpen kell, csináljak, hogy én mennyi mindent meg kell, magamban változtassak. Aztán megtanultam az igazi értelmét az imának, abban a részben, amikor azt mondom „Legyen meg Uram a TE akaratod, ne az enyém, a Tied, mert Te jobban tudod mi jó nekem”Ámen.