Ma nem vagyok pozitív, ma nem tudok az lenni. Sírni, üvölteni volna kedvem és megkérdezni Isten, hogy meddig, meddig lesz ez még így, miért kell, én annyit szenvedjek? Tudom, nem kell panaszkodni, de ha most magamban fojtom az egész keserűségemet, holnap gyomorrákkal fogok lábbal előre kimenni az ajtón, vagy fel fogok robbanni, mert már sok összegyűlt. A szeretet szétszór a gyűlölet öl. Én nem gyűlölök, de nagyon el vagyok keseredve. Ide írom ki, hogy ne panaszkodjak senkinek, mert nem akarom másra ráterhelni, de mégis valakinek el kell, mondjam, ki kell, beszéljem magamból, rendet kell, csináljak az életemben. Istenem, hányszor de hányszor csináltam már rendet és mégis fel van fordulva az egész életem. Ha azt akarod, hogy senki se tudja, mondd el az egész világnak. Most valahogy így vagyok vele. Megígértem magamnak, hogy nem panaszkodom, hogy minden rossz és lehúzó dologtól távol tartom magam. De hogy tudjam távol tartani magam a fiamtól, akit mindennél jobban szeretek. Az én Okoskámtól, aki egy zseni, aki a lelkemnek egy darabja, de aki minden egyes alkalommal úgy harap belém, mint egy vipera. Lassan nyolc éve hordom ezt a keresztet. Folyton reménykedem, imádkozom, hátha, na hátha megjavulna, hátha csak egy kicsit jobb lenne. Amikor már szinte örvendek is akkor, bumm, kapok tőle egy újabb marást, egy újabb fájdalmat. Úgyhogy ma senki ne mondja nekem, hogy pozitív legyen, mert odacsapom, mint a legyet. Ma sírni fogok és panaszkodni és kiöntök mindent magamból és miután jól kisírtam magam akkor lehet, hogy megiszok egy üveg bort is, hogy jól szédüljek el és aztán majd elgondolkodom, hogyan tovább. De most előbb egy kicsit elmondom, miért is vagyok ennyire kifordulva. Neked is mondom, aki olvasol, bár nagyon kevesen olvasnak, nem baj, akkor is ki kell mondanom, ha már nem tudok üvölteni, mert panelbe lakom és áthallatszik a szomszédba. De a szomszédok is tudják, mert nem egyszer halják, ahogy visítok, és ahogy a fiam visszaüvölti, hülye picsa, dögölj már meg!

Ilyenkor minden fájdalmam, még az is, amiről azt hittem rég elmúlt előjön, és mint a sav úgy marja szét a szívem. 47 éves vagyok és az életem egy nagy zűrzavar, egy folytonos harc. Még most is fáj az anyám, pedig már két éve eltemettem, fáj, amiért soha nem szeretet, fáj, amiért a halála napján is gyűlölettel nézett rám. Ez az átkuk a nem kívánt gyerekeknek. Negyvenhét évvel ezelőtt, amikor megszülettem senki nem akart engem, csak az Isten. Akkor miért nem érzem, hogy velem van? Az apám úgy ment el az életemből, hogy vissza se nézett, sőt amikor húsz évesen megkerestem akkor se akart velem találkozni. Tudtomra adta, nem kellesz és kész. Az anyám mindig a szememre vetette, hogy csak teher vagyok neki. Három évesen már szanatóriumokban majd árvaházba kerülve tudtam, mi az, ha senkinek nem kellesz. Hat évesen egy idegen asszony örökbe vett, mert megsajnált, itt voltam hét évig boldog, itt éreztem igazán, hogy fontos vagyok valakinek. 13 évesen eltemettem, visszakerültem az anyámhoz, hogy a kamaszkorom problémái mellé az ő elviselhetetlen természete is társuljon. Nem érdekelte hova járok, kivel barátkozom, az se érdekelte, ha boldog vagyok vagy szomorú, alig várta, hogy elmenjek tőle. Elmentem iskolába, bentlakással, aztán dolgoztam, albérlettel és közben tanultam. Istenem, de sokat is tanultam. Szerettem tanulni, de senki nem mondta meg mit hogyan mi az, ami jó volna. Húszon három évesen férjhez mentem, mert azt hittem megtaláltam az álmodott családot és az álom férjet. A férj, aki három évet kitartóan udvarolt, aki a tenyerén hordozott, akinek én voltam a legfontosabb, ahogy megházasodtunk olyan durva lett hozzám, annyiszor megbántott, mintha egy egészen más férfihez mentem volna. Soha nem voltam elég jó neki, soha nem éreztem magam se biztonságban sem szeretve magam. De görcsösen kapaszkodtam bele, mert ott volt a családja, akiket szerettem és végre volt egy szép nagy családom. Anyósom szeretett, de ugyanabban a sorsban szenvedett ő is és neki soha nem mondhattam semmit, mert imádta a fiát. Apósom is mindenkivel nagyon rendes ember volt, velem is, kivéve a feleségét. 15 év után anyósomat is eltemettük. Azt hittem, hogy ha a nagyon szeretett anya elmegy az életéből, akkor én a feleség fontos leszek, hiszen mindig kitartottam mellette, amikor beteg volt, bánata volt én mindig ott voltam, de sajnos ő nem viszonozta ezt. Közben a saját anyámat is magunkhoz vettem, hogy még teljesebb legyen a családi idill. Azt hittem, hogy öreg korára, amikor már én segítek neki akkor szeretni fog, megváltozik, de kígyót melengettem a keblemen. A férjemmel hol engem mocskoltak, hol egymást utálták. A fiaimat mindennap összeugrasztotta a nagyot szerette, a kicsit utálta. Talán, mert Okoska nagyon is hasonlított hozzá. Húsz év házasság után lelkileg meggyötörve, életembe beleunva azzal a reménnyel is váltam el, hogy hátha még nem késő megtalálni azt a társat, akivel jól elvagyunk, aki szeret, aki nem akar folyton a maga kedvére megváltoztatni, akinek pontosan az kell ami, aki vagyok. Ez is egy nagy hiba volt, mert az összes lehetetlen hülyéket az életemben vonzottam. Volt olyan, aki szexuálisan aberrált volt, volt olyan, aki azért akart hozzám költözni, mert arra gondolt én majd harmadik fiamként eltartom, volt olyan, aki nem akart hozzám költözni, de nem vállalt fel a barátok közt, mert hátha közben akad jobb is és nem is sorolom tovább. Én nem csodálkozom, hogy a nők nagy része annyira kiábrándul a férfiakból, hogy látni se akar egyet se. Amikor válásra adtam a fejem azt hittem még, hogy ha nem is volt jó férj az exem de legalább jó apa és a gyerekeit szereti. Hát igen, az igaz, hogy a gyerekeit szereti, de amikor végre elfogadtuk, hogy a kicsi azért olyan amilyen, mert beteg ADHD viselkedési zavarban szenved, akkor számtalanszor azt hallottam tőle. –Neked kellett, te tehetsz róla, hogy ilyen, miért kellett elválni, engem többet nem érdekel, a te felelősséged, engem hagyjál ki ebből. Akkor zuhant rám a legnagyobb fájdalom, hogy mennyire egyedül vagyok, hogy mennyire senkire nem számíthatok. Voltak, vannak barátok, meghallgatják az embert, de egy idő után már nekik is unalmas, de egy társ, akivel ezeket a gondokat megoszd, aki megfogja a kezed, és ha mást nem is tud mondani, hadd el, na, itt vagyok, sírd ki nekem magad. Az nem volt és már nem is reménykedem soha benne. Válás után a gondok problémák Okoskával egyre jobban felerősödtek, de az apja akkor éppen szerelmes volt, összebútorozott egy új nővel és soha még csak nem is hívhattam, mert az új nő féltékeny volt rám. Az a felismerés, hogy az évek során is mindig egyedül voltam, hogy hiába etettem saját magam azzal, hogy azért nem egészen így van, ezeket csak az tudja megérteni aki átélte, és talán még az se, mert minden élet más és más. Hányszor voltam éjjel elkeseredve és imádkoztam, mert nem tudtam hol van a fiam és elindultam a sötétségben keresni és nem tudtam hova menjek, majd valamilyenkor hajnalba hazajött tök részegen és büdösen, és alig tudott magáról. Máskor meg olyan szereket szívott, hogy teljesen kiakadt és nem tudott magán uralkodni. Iskolákból rúgták ki, mennyiszer megalázkodtam a tanárok, iskola igazgatok előtt, hogy kicsit legyenek elnézőbbek vele, hogy ne rúgják ki, végezze el az iskolát, hogy legalább rám való tekintettel segítsenek. Nem tudtam hova menjek, kitől kérjek segítséget. Pszichológustól pszichológusig vittem, de csak a pénzt vették el, senki se tudott igazán segíteni nekem. Elmentem a papokhoz, a papunk azt mondta, hogy ő nem tud semmit csinálni, de ad egy címet, próbálkozzunk ott, persze ott is ugyanaz. Aztán elvittem pszichiáterhez, ott megmondták a diagnózist, és hogy mit kell, szedjen, de semmi garancia arra, hogy a gyógyszer jó vagy rossz hatással lesz, egy biztos lenyugtassa. Amikor adni kezdtem teljesen lenyugodott, de kicsit elhülyült is tőle. Akkor már én nem akartam adni. Aztán ez nem volt elég, én lettem az első számú ellensége, mert folyton követtem és veszekedtem és könyörögtem neki és ettől dührohamokat kapott és tört össze mindent a házba, attól meg én kaptam agybajt.

A nagyfiamnak is pokol volt az élete, mert látta mennyit szenvedek tőle és ezért nagyon ellenségesen kezdett vele bánni. Néha már azt se tudtam, kinek adjak igazat, kit védjek meg kitől. Voltak napok, amikor azt éreztem tovább nem bírom, meg akarok halni, egyszerűen belefáradtam az egészbe. És ez mellett mindig dolgoztam, néha még két munkahelyen is és ott mosolyogni és mutatni, hogy mennyire ok minden. Válás előtt anyámat egy közeli otthonba helyeztem el, ahol nagyon jók voltak a körülmények. Mindig azt mondtam az isten segített engem ebbe, hiszen ezzel megkíméltem őt a költözködés és az új lakásba való alkalmazkodástól, és kimaradt a sok balhéból, ami az után zúdult rám, hogy a két gyerekkel maradtam. Mindkét gyerekem engem hibáztatott a válásért, hiszen addig megvolt a komfort, a kialakított életrend és az hirtelen felborult. Csak azt nem tudták, hogy az az életrend mennyire hamis volt. Persze a sok veszekedések vitákat ők is érezték, de hát valakit mindig okolni kell, hát ott voltam én. Egy válás egy leégés, fele se maradt abból, amit húsz év alatt összegyűjtöttem, a terhek a nehézségek még nagyobbak lettek. A férjem kilépett a házasságból pénzzel és egy kocsival és gyerekek nélkül én meg maradtam azzal amit meg kell oldani. A munka egyre több, a pénz egyre kevesebb, amikor eldöntöttem, hogy kifelé fogok menni már nagyobbak voltak. A tavaly kezdtem el tanulni egy új nyelvet és új szakmát, közben terveztem az új életet, ami megkönnyíti az életünket. Nagy utánajárással és sok-sok isteni kegyelemmel végül elértem, hogy Okoska elvégezte a nyolc osztályt és Kincsem leérettségizett és főiskolára ment. Ha azt mondom, hogy nélkülem nem lenne ma érettségije, akkor nem túlzok, hiszen én voltam a manus, aki folyton piszkáltam, hogy tanuljon, hogy járjon órákra és mellette még én is tanultam vele. Persze ezeknek az örökös piszkálásoknak hátulütője is van, hiszen én lettem a mumus. Ma már kinn dolgozok külföldön, egy hónap ott egy itthon, de lassan már sehol se vagyok, néha azt érzem, mintha az egész életem a bőröndömben volna. A pénzt, amit megkeresek arra elég, hogy éljünk, fizessem a tartozásaimat és a gyerekek iskoláit. Néha még arra se elég, mert már nagyok és nekik egyre több kellene, egyre többször panaszolják, hogy nem elég az a pénz, amit otthon hagyok nekik.

Okoska valamennyire változott, de nem egészen. Annyit változott, hogy már nem jön haza részegen, hogy a felnőttbarátokat már nem favorizálja és hát végre elvégeztük a nyolc osztályt, és ha minden igaz, ősszel elkezdi a szakiskolát, hogy legalább a kötelező tíz osztály legyen meg. Ez nélkül még munkát se fog találni. De nem változott abba, hogy ma se bízhatok meg benne, ma is zárnom kell előle a pénzem és minden értékemet, már ami megmaradt, mert az arany ékszereimet mind eladta, az értékes könyveimet szintén, és még egy és mást, ami eszembe se jut már. Ez az örökös zárás néha az agyamra megy, hogy vajon bezártam a szobám, nehogy bemenjen, nehogy elvegye az utolsó pénzemet is, mert nem egyszer történt már meg. Ami nagyon bánt, és amiért szomorú vagyok, hogy velem szemben se változott, most is ugyanolyan csúnyán beszél vele, követelődzik és kiabál, mert bizony sokszor nem adom, meg amit kér. Olyankor az ajtók és a bútorok bánják, mert azokat szokta elég gyakran ököllel ütni, betörni. A nyomok mindenütt ott vannak, a falon, a bútorokon, az ajtókon.

Szeretek festeni, régebben sokat festettem, de sok képemet el is ajándékoztam. Azért vagy húsz kép megmaradt és azokat felakasztottam a falra, előszobába, ide-oda díszítés képen. Most amikor hazajöttem azzal lepett meg, hogy több mint a háromnegyede el volt adva. Állítólag olcsón eladta őket és felélte, merthogy éhes volt. Én hagytam mindig ételre pénzt, de szerinte az nem volt elég. Nagyon kiborultam, még az arany ékszerekért sem borultam ki ennyire. Valahogy nagyon összegyűlt. Azt éreztem mennyire nem érdekli őt, hogy az anyja személyes dolgait teszi tönkre vagy adja el, hogy mennyire nem bízhatok meg benne. Ma aztán kitört belőlem a keserűség, és csak sírok és sírok és kérdem az Istent mikor lesz vége, mikor lesz végre egy kicsi jó is az életemben? Tudom, hogy vannak ennél nehezebb életek is, de én most értem ahhoz a ponthoz, amikor úgy érzem, már nem bírom, már nem tudok többet neki megbocsátani. Lassan nyolc éve azt várom, hogy végre lássam, megérti, hogy szeretem és jót akarok neki. Nem azok a képek fájnak, hanem az, amennyire semmibe vesz engem, aki harcolok érte, aki nem mondtam le róla. Az apja azt mondta rakjam ki a házból és menjen a szeme világába, de soha még egy hétre se fogadja be magához, neki nem kell, de nekem felelősségem. Mi lesz velünk, ha mindig ilyen marad? Én nem tudok így élni, hogy folyton attól féljek mikor fog megint valamit elvinni a házból, mikor fog esetleg hátba szúrni vagy nem is tudom már. Mert igényei egyre nagyobbak, de tenni valamit nem akar, csak követel. Na ezért így összefoglalva vagyok nagyon kiborulva. És ne gyere nekem azzal, hogy fel a fejjel és pozitívan gondolkodni, mert eléggé pozitív voltam elég sok könyvet már kiolvastam és meghallgattam előadásokat, de erre az én nagy gondomra csak egy megoldást találtam, hogy el kell, különítsem magamtól őt. Akkor lehet, hogy le fogok nyugodni, hogy nem félek, és nem kell folyton zárjak, de boldog akkor se leszek, mert a lelkem már évek óta csak siratja őt, hiszen az én vérem, az én drága gyermekem, még akkor is, ha néha olyan, mint a vipera. Azzal se gyere nekem, hogy imádkozzak, mert minden nap imádkozom, ha nem imádkoznék, már régen megbolondultam volna. Az igaz, hogy az ima segít, de nem oldja meg a gondomat. Segít abba, hogy megnyugszom, amikor nagyon kifordulok magamból, segít abba, hogy újra kezdjem, de már nem adja vissza a hitemet abba, hogy egyszer lesz nekem is egy szép és csendes életem, hogy a gyermekeim szeretni és tisztelni fognak, hogy lesz egy igazi társam és sok-sok unokám, akik mind szeretni valók lesznek. Ebbe már nem igazán tudok hinni. Most csak arra tervezek, arra rendezkedek be, hogy kibírni, még valahogy kibírni, amíg a fiúk elvégzik, az iskolát aztán mindenki álljon a talpára, mert én már nagyon elfáradtam.