Mindig ott van a batyuban, ott lapul, ha tetszik, ha nem. Egész éjjel nyugtalanul forgolódtam. Jó volna végkép megszabadulni tőle. Mindig félek valamiért. Vagy, hogy nem lesz munkám, vagy, hogy nem felelek meg, vagy vagy… az örökös félelem. Olyan az egész, mintha örökös harc lenne az életem. De nem mással harcolok, mint magammal. Önmagamat kell, legyőzzem. Azt mondja a barátnőm, hogy lassú vagyok. Érzem, hogy nincs igaza, mert megvan a ritmusom, de persze, hogy az elején az ember kicsit lassúbb, mint egyébként, hiszen a rutin még hiányzik. Mégis bánt, hogy azt mondta. De mi van, ha mégis lassú vagyok, de mi van, ha neki van igaza? Akkor mit csináljak? És itt újból arra ébredek, hogy már megint valakinek meg akarok felelni, már megint nem vagyok biztos magamban. Ettől meg frusztrált leszek és ideges, de mivel, hogy ezt el kell, fojtsam, magamban akkor éjjel ébredek, hogy már megint nem kapok levegőt. Szóval harcolok, nagyon harcolok magammal. Szeretném önmagamat megváltoztatni, de nem, úgy ahogyan mások akarják, hanem egyszerűen azt szeretném elérni, hogy egyáltalán ne érintsen meg az, ha másnak a véleménye esetleg negatív rólam. Nem lehet mindenkinek megfelelni, de önmagamnak meg kell, feleljek, és el kell, döntsem végre, hogy mit is akarok. Sokat olvasok mostanában és érzem, hogy a megoldás a félelmeimre a meditáció lesz. Megpróbáltam, de nem megy. Másnak milyen könnyen megy, vagy azt mondja. Én legtöbbször arra ébredek, hogy zsongnak a gondolataim és még jobban el vagyok fáradva. Ha pedig túlságosan kényelembe helyezem magam, akkor meg arra ébredek, hogy lementem alfába és már horkolok is. Mostanában horkolok is. Saját magam horkolása felébreszt. Még szerencse, hogy egyedül alszom és nem zavarok senkit a horkolásommal. Pedig jó volna nem egyedül aludni. Na de ki tudna engem elviselni? Most azért is ideges vagyok, mert már megint keresem a munkát. Felmondtam a szállodai munkát, mert nemcsak nehéz volt, hanem stresszes is és a főnökök is elég búnkon viselkedtek. Még kibírhattam volna egy hónapot, de azt hittem találtam más munkát és hirtelen felmondtam. Bernbe kellett volna házvezetőként még gyerekre is vigyáznom. Elmentem öt napra próbaidőre. Még jó, hogy elmentem. Öt nap után éreztem, hogy hát nem az, amit szeretnék. Nemcsak dolgozni akarok, hanem élni is. Így most megint itt vagyok idegenben és munka nélkül. Istenem a te kezedbe helyezem a sorosom, mint már oly sokszor, és kérlek, segíts engem. Mit is akarok? Egy jó munkahelyet és majd egy szép lakást ahova kihozhatom a gyerekeimet is. Olyan nagydolog ez? Én azt hiszem, hogy nem. Ez az év sajnos arról szólt, hogy keresem az utam, az életem és majdnem majdnem… aztán mégse… még nem találom.
