Próbálok meditálni már napok óta. Nem megy. Vagy még jobban bepörög az agyam és a gondolataim úgy ömlenek rám vagy egyszerűen olyan ideges leszek, hogy abba kell, hagyjam. Munkát keresek, már lassan egy hete. Két hete vagyok itt, de az első héten dolgoztam, amit még nem fizettek ki. Takarítani jártam az egyik lánnyal, úgy volt, hogy neki segítek, és majd kialakul. Éreztem, már akkor éreztem, hogy ebből se lesz semmi. Mégis miért mentem bele? Mert bele akartam menni. Vissza akartam jönni ide, talán a barátnőm is oka ennek. Barátnőm, így mondom. Legyen a neve AYA. Tulajdonképpen nem is barátnőm, hanem ezer idegen volt számomra. Még ezelőtt négy honapja azt se tudtam, hogy létezik. Feltettem a közösségi oldalra egy felhívást, hogy munkát keresek Svájcban. Ketten jelentkeztek. Az egyik egy munkát, ajánlott, jobban mondva csak azt, hogy vegyem fel a kapcsolatot a főnökével. Felvettem de semmi válasz nem érkezett. A második volt AYA. Ő nem ajánlott munkát, hanem tiszta ismeretlenül elhívott magához, hogy lakjak itt és így talán gyorsabban találok munkát. Soha nem csináltam ilyent és nem is hittem volna, hogy képes lennék rá, mégis két beszélgetés után felpakoltam és már itt is voltam. A meghívás úgy szólt, hogy meghív magához két hétre vendégségben, ha addig találok valamit ok, ha nem akkor is ok. De ha maradok, akkor fizetnem kell a szobáért. Nekem tetszett az ajánlat. Azt is mondta, hogy segíthetek a testvérének, mert fog hamarosan szülni és segítségre lesz szüksége. A többi majd csak kialakul. Svájc, Svájc, minden vágyam az volt, hogy idejöjjek és most itt a lehetőség. Semmiért ki nem hagynám. A barátnőim közül sokan azt mondták őrültség, én mégis megtettem. Én, aki mindig tízszer is átgondolom, ami előtt döntenék én megtettem. Úgy éreztem, a sors küldte nekem AYA-t és nem tudom miért, de nagyon bíztam benne és egyáltalán az egész olyan volt, mintha… nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Mintha ezer éve ismertem volna őt. Kijöttem egy bőrönddel és az összes megtakarított pénzemmel (2000 euro) amit el is költöttem az első két hónapban. De meséljem el, hogyan is történt tovább az én életem.
Imádom Svájcot, egyszerűen imádom, a hegyek lenyűgöztek, energiát, erőt kapok tőlük. Aya és lánya nagyon kedvesen fogadtak, első perctől jól éreztem magam náluk. Be is cuccoztam az én szobámba és máris otthonosan éreztem magam. Aztán elkezdődött a keresés, hiszen azért jöttem, hogy munkát találjak. Megalkottam a magam kis önéletrajzát és egyéb miegymást és minden lehetséges címre el kezdtem küldözgetni. Nagy kitartás és türelemjáték az egész, már jól ismerem, de még mindig gyomoridegem van, amikor ilyen helyzetbe kerülök.
- Hinned kell, enged el magad és lazán, bízzál Istenben, hiszen ő akarta, hogy itt legyél. Ha a szívedre hallgatsz, akkor ő vezet téged. – ehhez hasonló szavakkal biztattam magam, míg negyedik napon nem hívott fel valaki. Idegességemben alig értettem mit mond, de azt megértettem, hogy valami munkát ajánl fel. Leírtam a címet és megígértem, hogy amint lehet, visszahívom. Alig telt el tíz perc és megérkezett Aya. Ketten hívtuk vissza, ő jobban értette a svájci dialektust (én szinte sehogy csak tippeltem) és megértettem, hogy a munka egy Imbiszben lenne. Ez egy lakókocsiból kiépített útszéli büfé volt, ami a közelben az autópálya mellett működött. Működik ma is. Minden úgy alakult, hogy el tudtunk menni oda, Aya aznap hozta el a testvére autóját, oda csak autóval lehetett eljutni, mert sem busz se gyalog se biciklivel nem lehet megközelíteni a helyet. Csak autóval. Amikor beléptem az imbiszbe Aya elkezdett beszélgetni a hölggyel. Ha ő beszélget én nem szólók, hiszen ő jobban tud beszélni, mint én. Négy éve él kinn Svájcba, a svájci dialektet már elég jól pörgeti, én meg nagyon kellett koncentráljak az én amúgy sem tökéletes német tudásommal. Amikor végre szóhoz jutottam alig tudtam a szavakat összetenni, de aztán belejöttem, nem adom fel egykönnyen. Felajánlottam, hogy esetleg megnézem, mit kellene csinálni, maradhatok egy két órát. Aya vette a lapot és hamar lelépett. Amikor még egyedül voltam jobban boldogultam. Előszedve minden tudásomat elmagyaráztam, honnan jöttem és mi az, amit esetleg tudok. Éfi, így hívták a nőt, kedves volt, de ugyanakkor aggodalmaskodó is. A gyomrom nekem is görcsben állt, mert tudtam, hogy most minden azon múlik, hogy mennyire tudom eladni magam. Hiába mondanám, hogy megy ez nekem, hiszen több mint 15 évet eladó voltam, itt egyéb bonyodalmak is voltak. Sütni-főzni kellett és nem csakhogy németül beszélni, hanem svájci dialektusban. Ivilkoki ivilszervalat ivilzselatin……
Na, szóval abban egyeztünk meg, hogy eljövök öt napra próbaidőre, amiből az első két napot nem fizeti, de ha beválok, a többi napokat valamennyivel fizeti és utána megkössük a szerződést. Ez az öt nap érdekes próba volt a számomra. Mondhatnám azt, hogy nagyon sokat tanultam és jó is volt, de rossz is volt. Olyan finom vegyes. Az izgalom az végigkísért, görcsben állt a gyomrom végig és enni is alig volt kedvem. De azt azonban hamar észrevette Éfi, hogy a pénzt valóban jól tudom kezelni, és a számolással sincs gondom, hiszen fejbe összeadom a dolgokat. Persze nem magyaráztam el neki, hogy valamikor matematikát tanítottam éveken át középiskolásoknak. A sütésfőzés már kicsit nehezebben ment, de hamar megszoktam azt is. Hogy melyik kolbászt kell hosszasan és melyiket röviden sütni és minden feltéthez mi a hozzávaló. Ilyen olyan trükköket is relatív hamar megtanultam. Igyekeztem, hogy a harmadik napon már szinte egyedül elboldoguljak. Efi azonban sokat aggodalmaskodott. Pedig én minden szavát leírtam, és amit nem tudtam csak egyszer kellett kérdeznem, mert másodra már vagy lejegyeztem, vagy már emlékeztem, hogyan is szeretné. Otthon ennél nagyobb üzletet elvezettem, csakhogy ott nem kellett főzni és németül, svájci dialektben beszélni. A napok színesen teltek el. Ha délelőtt megdicsért, délutánra valami miatt már megint aggodalmaskodott, állandóan tette vette a dolgokat. Az egyik napon elmentünk bejelenteni engem és megkérni a munkavállaláshoz az engedélyt. 60 százalékos munkát ígért csak. Nekem az is jó volt, mert amikor az embernek semmi nincs akkor a kevés is sok.
Negyedik napon valami kis tévedésem miatt azonban nagyon kiakadt.
-Biztos, hogy meg tudod csinálni? Egyedül fogsz itt dolgozni és nagy a felelősség, nem szeretném, ha rám gyújtanád az egész kócerájt, ebben van az egész életem.
- Én biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni, de azt érzem, hogy te nem bízol bennem. Erről pedig nem tudok mit tenni.
- Na, igen, nem tudom, a nyelvtudásod sem tökéletes és hát nem tudom, mit mondjak…
Elvonult és hallottam, hogy telefonál valakinek és panaszolja, hogy sürgősen kell neki valaki, mert én nem felelek meg. A gyomrom úgy összeszorult, hogy már szinte fájdalmat éreztem. Akkor érkezett meg egy férfi. Nagyon illedelmesen bemutatkozott és mondta, hogy az állásinterjúra érkezett. Ez volt az utolsó csepp. Akkor ott eldöntöttem, hogy én ezt nem akarom tovább csinálni. Ettől az érzéstől megkönnyebbülve teljesen felszabadultam. Egész nap mosolyogva árultam, főztem, sőt még a kuncsaftokkal is viccelődtem. Éfi miután elbeszélgetett az új jelölttel visszatérve elégedetten látta, hogy én milyen jó hangulatban vagyok. Este még ki is fizetett, igaz nem annyit amennyiről szó volt, mert időközben a kicsit is lealkudta, de én megköszöntem és úgy szálltam ki az autóból, hogy holnap reggel találkozunk, és kedden akkor elkezdem egyedül. Itthon azonban mondtam Ayának, hogy nekem ez nem fog menni.
-Aludj még egyet rá- ajánlotta ő, de én már akkor tudtam. Nem fogom én ezt a cirkuszt tovább csinálni. Őt nap alatt 4 kg fogytam a stressztől.
Soha nem a munkával van a baj, hanem a stresszel. Miért engedem meg másoknak, hogy stresszeljenek engem. Miért nem tudok saját magamon uralkodni? Akkor már az járt a fejembe, ha meg tanulnék meditálni talán ez sokat, segítene rajtam.
Másnap reggel, amikor megérkezett megköszöntem a hozzám való jóindulatát és mondtam, hogy úgy érzem, mégsem fog menni. Nagy meglepetésemre most ő kezdte mondani, hogy pedig milyen jól megtanultam már és ő már számított rám. Addig mondogatta ezt, hogy végül elvállaltam a keddi napot, hogy megcsinálom egyedül. Hogy miért tettem? Meg akartam neki mutatni, hogy tévedett velem kapcsolatosan és meg tudom csinálni. Egy kis elégtétel volt a számomra is. Persze, hogy meg tudtam csinálni, hiszen éveken keresztül árultam én már piacokon meg mindenhol, a rutin bennem volt. Kicsit a sütéstől féltem, de amint egyedül maradtam, jobban oda tudtam figyelni mindenre és végül egy nagyon jól sikerült napom volt. Éfi akkor már sajnálta, hogy mégsem maradok, és esetleg ha meggondolom magam.
De én akkor már döntöttem és már következett a harmadik hét és én megint és újból munka nélkül voltam. El kezdtem megint küldözgetni minden fele az önéletrajzomat. Szorított az idő nem tudtam mit csináljak. Ha maradok fizetnem, kell a szobáért, és az ételért már addig is fizettem, de ha hazamegyek… nem nem akartam hazamenni. Nem azért jöttem el, hogy hazamenjek. Akkor hívtam fel az ismerős állásközvetítőt és kértem, hogy gyorsan szerezzen nekem valamit, mindegy hol, csak Svájc legyen. Egy hét múlva meg volt az állás az ország másik felébe, a szerződés más nem jól indult, de semmi nem érdekelt, mert fogyott a pénzem és nekem munka kellett.
Aya nem örvendett neki, de megértette, hogy nincs, más megoldásom egyelőre ezt el kell, fogadjam.
A következő munkalehetőségem Interlaken volt. Gyönyörű helyen volt, azt is imádtam. Ott a helyek mintha nagyobbak lettek volna és még tavak is voltak. Amint megérkeztem a szállodába a főnöknő hívta a mindenest, hogy vigyen, el a szobámat mutassa meg. Amikor a szobakulcsot idenyújtotta elkért tőlem 150 frankot a kulcsért kaució. Kicsit meglepődtem, de nem volt mit tenni, fizetnem kellett.
A szoba ahol laktam so so, elég nagy volt, de elég rideg. Két ágy egy asztal két szék és egy szekrény. Az ágyon a paplan párna elég ramaty, de hát ez van, később az ágynemű is ugyanilyen fakó kopott volt, de hát ez volt, ez kellett jó legyen. Én otthon nem húztam volna fel ezeket az ágyneműket, annyira régiek és kopottak voltak. Még aznap este bementem a szállodába, hogy lássam mi is lesz a munkám. Akkor este ott is maradtam a büfébe és már elkezdtem tanulni mi a teendőm. Ami furcsa volt, hogy a főnökség se a nő se a férfi nem ültek le velem még egy félórára sem beszélgetni, hogy esetleg, hogyan tovább és hogy a szerződésemet aláírjuk, ahogyan azt elvártam volna. Este hazamentem nagy fáradtan és másnap kezdtem elölről és utána három hónapon keresztül végig, amíg a felmondásomat le nem töltöttem és el nem jöttem.
Nem panaszkodom, hiszen valójában jó volt, hogy tudtam dolgozni és pénzt keresni. Így legalább nem kellett hazamenjek, úgymond behúzott farokkal. De nagyon nehéz volt ez a majdnem három hónapszámomra. A munka is nagyon megerőltető, de ami még ennél is nehezebb az igazságtalanságok voltak a számomra. A szerződésemben minimál bérrel voltam felvéve és azt is két hétig kellett könyörögjek, amíg kézhez kaptam. Arról nem is beszélve, hogy például olyan volt beírva, hogy a munkaprogramom este 11 és reggel 6 között van, és amikor megkérdeztem azt válaszolta, hogy nem az idő, amikor aludnom kell. Én őszintén mondom még ilyen szerződéssel nem találkoztam. Mi köze neki, hogy én mikor alszom. De nem volt kivel beszélni, mert letácsoltak és passz. Ha kellett a munka ehhez hasonló sok egyebet el kellett tűrni.
Az első két hét annyira nehéz volt, hogy nem egyszer sírva mentem haza. Mindenem fájt a fáradtságtól. A munkaprogramom úgy szólt, hogy reggel 9től délután 2ig és este 6tól éjjel 11ig. Délelőtt, amikor 9től kellett dolgoznom akkor szobalányi munkát végeztem. Ágyakat átcserélni, szobapucolás és társa. Már volt tapasztalatom benne, de elmondhatom ez az egyik legnehezebb munka. Erős fizikai munka. Nem kell, hozza sok nyelvtudás, de bírni kell erővel. Ami még rátett egy lapáttal, hogy amikor szobalány voltam soha nem tudtam befejezni kettőig, félhárom, három félnégy még olyan is volt, hogy fél ötig fejeztem be a szobákat. Bármennyire siettem, néha a víz szakadt le rólam, nem lehet három óra alatt befejezni 14-15 szobát. A többi szobalánynak a programja 6ig volt és addig mindenképpen be tudták fejezni, utána a mosókonyhában hajtogattak, vagy vasaltak, ami azért könnyebb volt, mint a matracok emelgetése. Amikor reggeliztettem, az könnyebb volt, mert ott a program háromnegyed hattól tizenegyig volt, de általában féltizenkettő, legkésőbb tizenkettőig befejeztük. Meg azt jobban is szerettem, az embereket kiszolgálni, lerámolni, és visszateríteni nem volt olyan nehéz. Este a büfébe is kimerítő volt, mégis azt is jobban szerettem, mint a szobalány munkát. Meg kell, mondjam, utálom a szobalány munkát, s ha lehet, többet nem akarok ilyen munkát vállalni.
Na, szóval a büfébe, miután megtanultam, hogy hány féle kávét és sört és italt lehet adni és hogyan kell a poharakat elmosni meg az ezüst evőeszközöket polírozni kezdtem már egészen otthonosan érezni magam. A poharak emelgetése a mosógépből ki és be kicsit megerőltető, de meg lehet szokni.
A főnököm fura ember volt. Olyan 55 és 60 között, de elég jól tartotta magát annak ellenére, hogy borzasztó stresszes természetű volt és hogy hát az alkoholt is eléggé szerette. Minden este megitta a maga két-három pohár borát és melléje néha sört vagy egyéb alkoholt. Ez nem tudom mennyire volt jó vagy egészséges neki, azt sem tudnám megmondani, hogy mikor volt elviselhetőbb, ha éppen ivott, vagy ha nem. Az első két hétben ahányszor rám nézett mosolygott és nagyokat kacsintott, amitől mindig zavarban jöttem, mert nem tudtam minek vélni. Azt sem tudtam, hogy ezt most viszonoznom kellene vagy sem és, hogy ez a jópofaság jele, vagy esetleg mást is tartalmaz. Mivel, nem tudtam mit kezdeni vele, úgy tettem, mintha észre se vettem volna és kezdtem kerülni, hogy szembe nézzek vele. A második hét után el kezdett mammogni. Ha valamit nem jól csináltam, vagy nem találtam a helyét akkor megfogta a kezem, mint egy kisgyereknek és elsétált velem az adott helyre és megmutatta hogyan is tegyem oda. Mondjuk, ha csak mondta volna is elég lett volna, de lehet, hogy meg volt győződve róla, hogy nem tudok jól németül, hiszen a kollégák közül elég sokan nem tudtak se németül jól, sőt néha még angolul se. Ahogy telt az idő egyre mammogosabb lett a főnököm, pedig szerintem már egészen jól elboldogultam a dolgokkal és egyre kevesebb dolgot kellett megkérdeznem bárkitől. Figyeltem mindig ki mit csinál, és ha lehetett abból is tanultam. Egy idő után a főnököm mind dörgölődött hozzám. Hát ezt is nagyon furán reagáltam le, mert nem tudtam minek vélni. Néha majdhogynem fellökött. Azt elfelejtettem mondani, hogy a mindenes egy portugál férfi, valamivel fiatalabb, mint én az első naptól nagyon nyomult rám, ami engem igen csak zavart. A felesége az egyik szobalány kolléganőm volt és amint utólag kiderült féltékeny is volt rám, pedig tudatosan nem adtam rá okot. Ezt mondom tudatosan, mert valószínű, hogy tudattalanul igenis adhattam okot rá, amiért aztán ellehetetlenített az életem. A mindenes az első hetekben ugyancsak a főnök később dörgölődött hozzám és cuppogott nekem, és amikor a felesége nem volt jelen olyanokat mondott nekem, hogy „meine Liebling” vagyis szerelmem. Erre én mindig azt válaszoltam, hogy tévedsz, én csak a kolléganőd vagyok a Lieblinged a feleséged. Egy alkalommal annyira ment ez a viselkedése, hogy amint várakoztam, az ebédnél, hogy tehessem ki magamnak az ételt, elhaladva mellettem a forró tányért hozza nyomta a karomhoz. Egy hirtelen reakció részemről, meg se gondoltam, a kezembe levő kanállal jól fejbe vágtam.
- Miért nem hagysz békén, ez fájt.
Utána már meg is bántam, hogy agresszíven reagáltam le a dolgot, de ettől a perctől fogva többet nem zaklatót, amiért hálás is voltam magamban. Soha nem adtam neki okot arra, hogy közelítsen hozzám, de úgy látszik ez a cselekedetem végül is megoldotta a problémámat. A többi kollégával viszonylag jól egyeztem, az egyik férfi kellnerrel még össze is barátkoztunk, annyira, hogy néha a szabadidőnkben együtt kávézgattunk és beszélgettünk. Jó volt ez a beszélgetés, mert annyira egyedül voltam, hogy rajta kívül nem is találkozgattam senkivel a munkán kívül. Vele is csak ilyen szinten. Örvendtem, hogy kedvessége nem a nyomulásban rejlik. Néha úgy éreztem, hogy meleg, de ezt a mai napig sem tudom, lehet, hogy csak az én agyamban volt ez.
Na, szóval a főnököm, néha amikor kiakadt egészen sértő tudott lenni. Egy nap szinte ártatlanul azt mondta nekem, hogy „ Du bist eine scheisse Frau” ez egy elég sértő kifejezés, én nem tudtam erre mit szólni, aznap egyet jót sírtam és azon gondolkodtam, miért érdemlem én ezt a sorstól. Ehhez hasonló atrocitásai még voltak, sőt azt is észrevettem, hogy nemcsak velem ilyen, hanem a többséggel. Nem volt benne semmi respektus az alkalmazottaival szemben. A felesége más volt. Ő mindig szépen beszélt, de néha ő is nagyon meg tudott lepni. Borzalmasan fukar volt és hát igen benne se volt sok respektus. Egyik alkalommal a mosodába vasaltam. Bejön és jelzi, hogy milyen jó, hogy vasalok és csak így tovább. Én ahelyett, hogy hallgattam volna…
- Kicsit lassan megy ez az ing, mert olyan anyagja van- valóban nagyon gyűrődős anyag volt és a vasaló sem a legjobb.
- Nekem ne vasaljon egy óráig egy inget, ha nem tud vasalni, akkor vigye haza a vasalni valót és otthon gyakoroljon, amíg szépen tud vasalni.
Csak néztem ki a fejemből, nem tudtam mit szólni hozzá. Én nem egy tizenéves lány vagyok, hanem 48 és már elég sokat megértem az életem folyamán és 15 évig saját varrodám volt ahol jobbnál jobb vasaló és vasalógépem volt és erre jön ez a nő és azt mondja, hogy vigyem haza a vasalni valót. Vagyis az a három-négy órát, amit otthonpihenéssel töltök, hogy bírjam az iramot az idő alatt vasaljam az ő rongyait. Annyira megrökönyödtem ezen, hogy csak álltam és szóhoz sem jutottam. Talán jobb is, mert esetleg olyat mondtam volna, amit nem tesz az ablakba, és azt már megtanultam, hogy a buta emberrel nem érdemes vitatkozni. Ez olyan született butaság, mert bár lehetett neki egyetemi végzettsége is és beszélhetett akár három nyelven is mégis benne volt ez a bunkóság, mert másképpen nem tudom ezt nevezni. Nos, ehhez hasonló mondásai még voltak, de már le se írom, mert nem akarom a rosszat idézni. A lényeg, hogy néha úgy éreztem minden összedől a fejem felett. Nem tudom miért kellett ezeket megélnem, de remélem, hogy tanultam belőle. Az biztos, hogy sok mindent megtanultam, szakmailag is és belsőleg is. Ha az egészet egybe veszem, akkor szinte hálás vagyok is a sorsnak, hogy ezeket megtanultam. Ami erőt adott nekem és energiát, hogy a szabadidőmben sokat tanultam. Elkezdtem tanulni az asztrológiát és a Tarot.
„szavaink, mozdulataink mind önkénytelen rituálék, amelyek erőket indítanak el, különféle hatásokat provokálnak környezetünkből, végül visszahatnak ránk.
Ha összehasonlítunk egymással két embert, akik közül az egyik az életnek úgynevezett
"főszereplője", vagyis kreatív, lendületes, akcióiban sikeres és népszerű, a másik pedig
árnyékbanjáró, önbizalomhiánytól kínzott, tipikusan "peches" karakter - látni fogjuk, hogy a
kettő felépítésében, általános viselkedésében milyen mélyreható különbségek mutatkoznak.
A "peches" ember folytonosan siránkozik, panaszkodik, régi sérelmeit beszéli. Sértődöttsége
esetleg oly mély, hogy fuldokolva magában tartja e tartalmat, de gondolatai medrét színültig
tölti vele. Arckifejezése, testtartása, minden pórusa ezt az atmoszférát árasztja. Ha valamit
elmond, előadását pesszimisztikus megjegyzésekkel tarkítja. Rendszerint feltételes módban
beszél ott, ahol határozottságra és lendületre volna szükség. "Ha esetleg..." - "Azt hiszem,
amennyiben lehetséges volna, úgy talán..."- "Bár nem vagyok biztos benne" - "Várjunk... én
nem tudom... hátha..." - ezek a kedvenc kifejezései.
A "szerencsés" ember derűs és határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha
valami csapás éri. Bajai recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen
tudja, hogy ebben nincsen semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli, olyan
embert választ ki e célra akiben megvannak a segítség feltételei.“
Szepes Mária szavai mindig gyógyír a lelkemnek. Ezek a szélsőségek, mert ott vagyok én, aki mindig a próbléma megoldását keresi, de azért amikor bajban vagyok, jól esik valakinek kipanaszolni magam. Ezek szerint kevesebbet kell panaszkodnom, hogy sikeresebb legyek.
Befejezésként, végül otthagytam három hónap után az egész vendéglőt és szállodát, felmondási időmet ledolgoztam és eljöttem. A 150 frankot nem adta vissza, a szobabérét még következő honapra is lehúzta, fizetésemet jól megdézsmálva kaptam ki, de tudom, hogy hiába háborogtam, nem volt mit tenni. Majd a sors kialakítja. A helyzet az azonban, hogy most megint keresem a munkát. Bizom benne, hogy ez a következő már job less ennél. Addig is tanulom, hogyan kell meditálni, hogy legyözzem a gyomorideget ami elég gyakran rámszáll.
