Ott ültünk a földön egymás mellett és az előttünk levő sírhalmot néztük. Ő öregasszony, én zsenge gyermek, talán hét éves lehettem.

• Ha majd meghalok, sárga virágot hozzál a síromra. Egyszerű sárga mezei virágot. Akár gyermekláncfű is lehet. Szeretem a sárgát.
• Nem hal meg, sosem fog meghalni. – Ezt olyan hangon mondtam, mint aki dühös a halálra, de azért maga se tudja, miről beszél.
• Dehogynem gyermekem, dehogynem, nézz rám, milyen öreg vagyok már, milyen ráncos, és fáradok, lassan le kell vetnem ezt a testet és visszaadnom a földnek. Porból lettünk, porrá leszünk.
• Nem akarom, hogy meghaljon, mi lesz akkor velem! – és már sírtam, sirattam az árvaságomat, azt, hogy megint nem kellek senkinek. Ahogy rám nézett meleg tekintetével teljesen betakart.
• Drága gyermekem, ne félj, ez az élet rendje, meg aztán a lelkem nem hal meg, majd egyszer megint találkozunk. De addig neked sok élményed lesz, és majd elmeséled nekem. A szívedben fogok élni addig, amíg emlékezni, fogsz rám.

A róka is tudta, hogy a kisherceg elhagyja, mégis arra kérte, hogy szelídítse meg, legyen a barátja. Hogy legyen értelmük a sárga búzamezőknek.

Néha egy dal, egy szín, egy virág, vagy akár egy illat csak arra jó, hogy emlékeztessen valakire, valakire, akit a szívünkbe hordunk, és akire olyan jó emlékezni. Másnak semmit nem jelent, csak neked, csak egyedül neked, de így van ez jól.

Nekem a sárga virágnak mindig szeretet illata van. Érzem, ahogy átölel és megsimogat. Amíg lesz, sárga virág addig emlékezni fogok rá és ez nagyon jó