Annyiszor felfogadtam, hogy nem beszélek Csabával, aztán mindig megszegtem a saját magamnak tett fogadalmat. Eleinte azon gondolkodtam, hogy biztosan lelki társak vagyunk, de aztán rájöttem, hogy az nem lehet. Valami azért csak volt valamikor köztünk. Van, hogy nagyon jókat beszélünk (de ez ritkábban) és van, hogy olyanokat mond, hogy nem tudom hová tenni. A legutóbb azt kérdezte tőlem, hogy ki vagyok? De érzem, hogy egyre kevesebbet jelent a számomra és már nem tud megbántani, lepereg rólam. Ez azt jelenti, hogy már valóban nincsenek elvárásaim feléje.

De a kérdés még ott van bennem. Nem azért mert ő mondta, hanem, mert ugyanezt a kérdést számtalanszor feltettem magamnak már az életem során. Ki is vagyok én? Azt tudom, hogy nemcsak az a húsvér ember vagyok, akit látok a tükörben, aki néha tetszik, máskor meg nem, akiről tudom, hogy egyszer el fog múlni, el fog rohadni és átalakul, valami állati eledelé.  Kavarognak bennem a kérdések és a megoldásra váró feleletek, amiket nem tudok kimondani magamból. Ez is olyan, mint a meditálás és a szaladás. Mindennap felfogadom, hogy elkezdem… aztán mégse. Erőt vett mostanában rajtam a fáradság… vagy a lustaság?